Séták az olasz irodalom erdejében

Puskás István vagyok, a Debreceni Egyetem Olasz tanszékének adjunktusa, az olasz irodalom olvasója, oktatója, kutatója, fordítója. Blogom azért indult, hogy megoszthassam e találkozásaim során szerzett élményeimet. Hosszabb, főleg idegen nyelvű, cikkeim, valamint Távoli világok. Kulturális identitás és idegenség az olasz irodalomban című tanulmánykötetem olvashatók az academia.edu oldalon.

Friss topikok

  • Puskás István: @clive.: Reménykedem én is, jó volna igazán. Meglátjuk, érdekel-e kiadót... (2016.06.25. 10:41) Gyűlöletbeszéd
  • clive.: @Puskás István: Köszönöm a választ. Sok sikert hozzá előre is :) (2015.04.28. 21:34) A tanú teste - appendix 1.
  • Puskás István: Szegény Francesca, Morpheus áldozata lett, de Neked hála, új életre kelt. Köszönöm! (2014.02.04. 17:41) Túl a tengeren

Anna

2016.02.11. 12:08 Puskás István

Niccoló Ammaniti azon kevés kortárs olasz szerző egyike, ha nem az egyetlen, akivel már a magyar olvasó is bensőséges viszonyban lehet, az immár húsz éve épülő sajátos szöveguniverzumában, melyben a gyermekek nézőpontjából tekint a világra, otthonosan mozoghat. Minden bizonnyal hamarosan megérkezik a magyar könyvesboltokba is legutóbbi, 2015-ös Anna című regénye. Annál is inkább, mert eddigi egyik legerősebb munkája a közeljövő Szicíliájában játszódó szöveg.

 54-la-cupola-naro.jpg

Éppen ezért sem fogok most spoilerezni, csak annyit teszek közzé a sztoriról, ami a netről, a hivatalos ajánlókból már amúgy is tudható. Nem mintha máskor megtenném, hiszen a cél nem tartalmi kivonatok közre adása, hanem épp az olvasást segítő szempontok kínálása.

 Szerzőnk tehát most is kedvenc közegébe, a gyerekek világába tér vissza. Önmagában e nézőpontban, abban a stratégiában, hogy a felnőttek világát, a nagybetűs életet a gyerekek szemszögéből mutassuk, illetve, hogy parabolaként a gyerek-világban tükröződjön vissza a nagyoké nem nagy truváj, sokan, sokszor éltek már ezzel a fogással. Esetünkben azért kezd már sajátosan működni, mert a szerző több szövegében választja ezt a megoldást, sőt, az Ammaniti-brand legfontosabb elemévé látszik válni. A kilencvenes évek második felében indult Ifjú Kannibál-csapat korán kultíróvá vált hajdani fenegyereke, aki azért vált emblematikus szerzővé, mert a ponyvát, a popkultúrát, a nagyvárosi (római) külvárosok, az ifjúsági szubkultúrák világát, és az ezredforduló bizarr figuráit  hozta az olasz irodalomba, követve ezzel az akkor igen friss ható amerikai filmes és irodalmi trendeket (és követve olyan hazai elődöket, mint Pasolini és Tondelli). Ezen korszak remek darabja, a Fango (Sár) című novellagyűjtemény sajnos még mindig nem érhető el nálunk.

4309_0_753304548-006-km9f-u43120311349144kqb-593x443_corriere-web-sezioni.jpg

Ami azt is mutatja, hogy itthon a kiadók szerint épp a következő alkotói korszak, a ’klasszicizáló’ Ammaniti tűnik érdekesnek, azok a szövegek, amelyekben az Io non ho paura (Nem félek) óta a gyerekek szemével láttatja napjaink Olaszországát. Ezt a perspektívát aztán a Come Dio commanda (Ahogy Isten parancsolja) némileg megmozdította azzal, hogy ott a tinédzserek szülei, a popkultúrában, a fogyasztói társadalom, a neokapitalizmus világában született, s ezért klasszikus, modern, polgári értelemben soha fel nem növő negyvenesek szemszöge is láthatóvá vált (újra, mert az első kötetek is inkább az (örök) fiatal felnőttek világát pásztázták).

Az olasz olvasó számára Ammaniti azért lehet érdekes szerző, mert – a fent említett elődök nyomán haladva – azt az országot mutatja meg, amelyről a konzumvilág biztonságban, a médiumok uralta mindennapokban próbálnak nem tudomást venni, amiről nem illendő beszélni: a jólléti állam perifériáján tengődőkről, a vesztesekről és azokról, akik önszántukból állnak kívül a rendszeren. Ezek spektruma aztán igen széles lehet az elvált munkanélküli apától az emberrabló maffiózóig és a drogdílerig mindenféle alakokkal találkozni. Pasolini és Tondelli botrányos műveihez képest az az alapvető különbség viszont, hogy az ezredforduló poszt-poszt-Olaszországa már fel sem szisszen a devianciák láttán, van még valami abból az izgalomból, hogy nem a szappanoperák jólfésült, nyakkendős-öltönyös-golfpulóveres-kiskosztümös, Armaniba és Monclairbe öltözött középosztálya a főszereplő, az egzotikum izgalma megvan, az elleplezett világ leleplezésének tétje még kétségkívül hordoz nem is jelentéktelen tétet, de a skandalum már elmarad. A külső tekintet, mondjuk a magyar olvasó számára hasonló okokból is érdekes lehet bármelyik Ammaniti-regény. Hiszen a gondosan, szorgosan felépített Made in Italy-brand mögött élő és burjánzó országot teszik láthatóvá.

Az Anna erre megint egy sajátos helyzetből tesz kísérletet. (Mert a félreértések elkerülése végett tisztázzuk: meglehet, szerzőnk eddigi életműve bizonyos szempontból igen konzekvensen, koherensen épül, rutinszerű ujjgyakorlatok, önismétlések eddig nem csúsztak a sorozatba, minden egyes szövegében van annyi szufla, hogy határozott, saját hangon tudjon megszólalni, hogy minden összekapcsoló szál mellett is tud újat mondani.)

abusivismo2.jpg

A csavar most az, hogy a közeli jövőben, 2020-ban járunk, Szicíliában tehát, nem a maffia hazájában, de nem is a természeti és kulturális örökségekben gazdag szigeten, hanem egy posztapokaliptikus tájban, ahol az ezredforduló civilizációja, a beváráslóközpontok, lakóparkok és autópályák alkotta vidék az enyészeté, ahol elvadult kutya- és emberfalkák vadásszák a járvány túlélőit – a gyerekeket.

A kiskamasz Anna ebben mind embertelenebb tájban keresi elrabolt öccsét, Astort. Kalandjaiban két társa akad, egy kutya, aztán egy Pietro nevű srác. Együtt próbálnak meg túlélni, és valahogyan kivergődni a helyzetből: megtalálni a valahol a kontinensen élő felnőtteket vagy megtalálni a vírus ellenszerét.

A nyugati civilizáció romjaiból felépített világ nem új kulissza, az amerikai kultúra már használja egy ideje, legközvetlenebb, irodalmi előzménye Cormac McCarthy nálunk is olvasható Az út című hátborzongató és katartikus víziója lehet, ott egy apa és fia próbálnak túlélni egy ehhez nagyon hasonló tájban. Ami újdonság, az Szicília poszthumán képe. Mindenképp jelentéses, hogy miért pont Olaszország ezen metaforikus jelentésekkel erősen telített vidékét választja a történet.

dsc_5527-modifica.jpg

 

A válasz valószínűleg pont ez: mind az olasz, mind az idegen közönség számára annyi minden megjelenítője ez a sziget, hogy ezáltal lehet a legtöbb értelmezés felé nyitottá tenni a szöveget. Az olvasás egyik izgalmát (azon túl, hogy persze lehet izgulni a gyerekekért) az adja, hogy az ember újra meg újra újabb meg újabb árnyalatokra bukkan, épp azért, mert a világ, amelyben jár teli s tele van szétszórt metaforikus jegyekkel.

 Nem tudom, nem érzékelem (mert nem annyira nem ismerem a lehetséges referenciaként szolágló világot, hisz még nem volt alkalmam a bőrömön megtapasztalni, mi az az Amerika), hogy McCarthy szövege mennyi tud parabolaként élni, azaz mennyi tud az a világ a jelen Amerikájának megjelenítőjévé válni, de az Anna esetében  - talán mert afféle európai beidegződés, hogy ilyen mechanizmusokat keresek, vagy próbálok mindenképp játékba hozni – ez erősen működik. Biztos azért is, mert az emberben mélyen elvackolta már magát az a híres Leonardo Sciascia-interjú, amelyben azt fejtegeti, hogy Szicília a sajátos sziget-lét, a sajátos történelem és kultúra miatt képes magának a világnak a metaforaként működni – de erről inkább majd egy külön bejegyzésben.

A bejegyzés trackback címe:

https://olaszirodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr588381768

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.