A Földközi-tenger medencéje legalábbis a Római Birodalom évszázadai óta egy sajátos kulturális szerveződés tere, ahol népek, nyelvek, kultúrák, civilizációk élnek egymás mellett, minden konfliktus ellenére egy ezer szálon kapcsolódó hálóban, amely a térség embere számára sajátos otthonosság érzetet ad.
Mielőtt a modernitás európai embere el nem hitte magáról, hogy ő a teremtés koronája, minden emberek legkülönbje, s ebbéli gőgjében nekiindult, hogy akarata alá hajtsa a világot, s ráadásul meg nem szülte a nemzeti közösség, a nemzeti kultúra (a nacionalizmus) ideológiáját (és gyakorlatát), a Mediterráneum ezerszínű nagy családján belül nemigen létezett hierarchia. A hatalmas família persze telve volt belső konfliktussal, akár véres háborúkkal, de legalább egymást emberszámba vették a család tagjai, amikor egymásnak estek, gazdasági, politikai érdekek vezették a feleket, nem pedig a másik kultúrájának megsemmisítésere törtek. Meglehet, vallási különbségek is megosztották őket, a keresztények és a mohamedánok mégis kialakították a békés egymás mellett élés formáit is, a középkori mediterrán világ sokkal toleránsabb, el- és befogadóbb volt, mint azt a későbbi tapasztalatainkat visszavetítve képzeljük. Az az elgondolás, hogy itt két civilizáció vívja élet-halál harcát a modernitás korának terméke. De akár ma is, amikor e konflitkus a politika, az államokat vezető hatalmi elit diskurzusainak egyik alapeleme, a hétköznapokban mégis ezer példáját látni annak, hogy e térség együtt működik.
Sőt, a gyarmatosítás és a nacionalizmus ideológiáinak elhiteltelenedése, de legalábbis krízis után–közepette, amikor az ember természetesen próbálja újradefiniálni helyét a világban, a Mare Nostrum képes az otthonosság érzetét előhívó térként működni. Az újjáéledő közösség-élménynek számos markáns megfogalmazását láthatjuk-hallhatjuk a térség zenei produktumaiban, nem véletlenül igen erősek az e környékről érkező világzenei produkciók, hiszen a ma máshol is igen trendi multikulti mixeket itt nem kell kitalálni, hisz a sokféle zenei hagyomány itt mindig is, most is természetesen fonódik össze. De valahonnan innen eredhet például a kortárs olasz irodalom azon tendenciája is, hogy a nemzeti irodalmi hagyományokkal szakítva, kitágítja horizontját és mentalitást vált, és megpróbál felépíteni olyan konstrukciókat, amelyekben a Földközi-tenger térségében a szimbiózisban élő közösségek világát mutatja fel, teszi átélhetővé. (Ugyanennek a motivációnak másik oldala a lesázmolás-elszámolás a korábbi kolonialista hübrisszel, de ez majd egy másik írás tárgya lesz).
Az Új Olasz Regény (NIE – New Italian Epic) cimke alatt operáló szerzők, a magukat ide pozízionáló szövegek között például rendre születnek olyanok, amelyek e kérdéssel foglalkoznak. Már szóltunk e helyütt a NIE téziseit megfogalmazó Wu Ming közösségről, s munkáik között az Altai című regényről, amely a XVI. század közepének, második felének Mediterráneumát igyekszik (re)konstruálni, azon pozícióból kiindulva, hogy ebben az időszakban, meglehet véres háborúk folytak a térség feletti uralomért a keresztény hatalmak és az Oszmán Birodalom között, egyrészt e kűzdelem nem viselte magán a későbbi nyugat-kelet civilizácós konfliktus jegyeit (azaz nem a rassz-ideológia alakította a Másikhoz fűződő viszonyt), hanem gazdasági és politikai érdekek csaptak össze és szövetkeztek – felekezeti, kulturális hovatartozástól függetlenül. Másrészt pedig a regény erősen törekszik arra, hogy megmutassa, elgyen szó bámilyen a hatalmi érdekeket érintő (az bármilyne ideológiai retorikával takaró) konfliktusról, egymásnak feszülésről, vele párhuzamosan egy olyan erős háló élt és működött ekkor is a Földközi-tenger térségében, amely az anyagi, szellemi javak, az emberek élénk jövés-menésének és együtt, egymásra hatásának következményeként működtette azt a rengeteg szálból szövődő szövetet, amit Mediterráneumnak nevezünk.
Ezen tapasztalat után még a magyar utazó is kicsit más szemmel nézheti például Velencét is, ahol ezen sok évszázados együttélésnek számtalan jegyével találkozni, de a Serenissima életének nagy eseményeit megörökítő emlékművek is ezután kerülnek igazából a helyükre.
Nyilván nem véletlen, hogy a figyelem pont ezen időszak, a lepantói csata előtti évtizedek felé irányult, hiszen épp ez az a periódus, a kora újkor, amikor az egyenrangúságon, kölcsönösségen alapuló szimbiózis még működött, ám elkezdett mind erőteljesebben megfogalmazódni Nyugaton a kulturális különbségek artikulálódása, megjelent majd mind erősebbé vált a másikat Másikként, Különbözőként, Idegenként szemlélő új diskruzus, amely a modernitás egyik alapvető elemévé vált (ez az egyik olyan fontos elem, ami a modernitást önálló episztemévé formálta a XIX. század elejére). De nem csak a Wu Ming csapatát izgatja, érdekli e kor, illetve a modernitás előtti mare Nostrum-világ: Umberto Eco Baudolino című neo-pikareszk regénye időben messzebbre, a keresztes háborúk korába viszi az olvasót, de szemlélete, üzenete hasonló – a keresztes háborúk pusztító hadjáratia, csatái ellenére ekkor még otthonosan tudott mozogni az európai ember a Mediterrán-medence bármely szegletében, erősebb volt a közös-ség érzése, mint az idegen-ségé.
Nemrég került a kezembe egy 2008-as regény Massimo Carlotto tollából (billentyűzetéből), a Cristiani di Allah (Allah keresztényei) amely szintén hasonló konstrukcióval áll elő. Annak idején a Wu Ming kritikusának (Wu Ming1-nek) a figyelmét is méltán felkeltette (Az Altai csak pár évvel később jelent meg), s mint NIE-szöveget emlegette, recenzálta a közösség kritikai blogján, a Nandropausán, ezzel pozícionálva a szöveget NIE-produktumként. Carlotto munkája valóban megfelel a NIE specifikumainak: parabola-szerűen működő, a történelmet újrakonstruáló alkotás. A történelmi regény modernitás-beli műfajától jelentősen különbözik az efféle múltat tárgyaló szöveg, nevezhetnénk ellentörténelmi regénynek is, bár az “ellen” jelleg abban áll, hogy szakít a múlthoz fűződő modern viszonnyal, és számol azzal, hogy bármilyen a múltról szóló, azt konstituáló beszéd csak egy lehetséges, éppen aktuális narratíva, amely arra jó, hogy jelen világunkról mondjunk valamit, hogy jelen világunkat próbáljuk megérteni, ezesetben akként, hogy mai nyűgjeink, bajaink eredőit keressük a múltban, illetve, hogy a ma magunkról alkotható képet, az őszinte, illúziók nélküli szembenézés gesztusával, a múlton keresztül rajzoljuk meg.
Persze, a történelmi regénynek mindig is alapvető része volt a jelennel való kapcsolattartás, a jelen elgondolásainak megerősítése, az (ön)igazolás, s ekként a parabola-jelleg, viszont ez a NIE szövegei már nem a nemzeti kultúra horizontjáról szemlélődve teszik meg, ahogy fent említettem, leszámolnak a moderintás ideológiival, próbálnak új diskurzuokat emgfogalmazni, amelynek a releativizmus, a polifónia, a többszólamúság az alapja. Az egy nézőpontból megfogalmazható egyértelmű, sommás megfogalmazás helyett, aely egyszerű sémákban konstruálja meg a múltat (jók és rosszak, mi és ők) egy bonyolultabb hálót hoznak létre. A múlt efféle megmutathatóságára a kora újkor időszaka pedig remekül alkamas. Hiszen még épp abba az időszakba térhetünk vissza, amikor a nyugati ember elkezdett magabiztos kiejelentéseket tenni magáról és a külvilágról ekként választva két – szembenálló - területre planétánkat.
Az Allah keresztényei a XVI. századi mediterrán kalózvilág renegátok alkotta közösségébe viszi a XXI. századi olvasót, egy olyan ma igen aktuális közösség-modellt vázol fel, ahol a legkülönfélébb eredetű európaiak, zsidók, törökök, arabok, berberek s egyéb észak-afrikaiak, mohamedánok, izraeliták és keresztények együtt, egy közösséget alkotva éltek és működtek. Algír, Tunisz és más észak-afrikai kis kalóz városállamok, amelyek bár formálisan az Oszmán Birodalom alá tartoztak, a szabadság mikrokozmoszaiként léteztek, ahol menedékre, otthonra találhatott bárki, előéletétől, származásától függetlenül. Persze, ennek a világnak is megvoltak a maga – s számunkra kegyetlen – törvényai, normái, amelyek viszont semmivel sem voltak brutálisabbak a kor Európájának gyakorlatától.
A korszak leghiresebb kalózvezére, aki egyenesen a török hajóhad fővezérségéig vitte, s a sztambuli porta egyik legbefolyásosabb emberévé vált, egy albán renegát volt, Barbarossa, de korátsem volt kivételes figura, hiszen a keresztény mediterráneum, sőt, azon túl szinte egész Európa ‘delegált’ ide embereket, akik hol kalandvágyból, hol kényszerből csatlakoztak a hajókat és partmenti településeket fosztogató szabadcsapatokhoz. Hasonló közösség élt az Adria-medencéjében is: az uszkokok, bár nevet kaptak, s ennek alapján szinte önálló néciónak számítottak, valójában hasonló munltietnikus közösség volt, amely a Balkán népei közül gyűjtötte tagjait (róluk az Altai is szót ejt). E csoportok szerveződésüket tekintve közeli rokonságban álltak az Európát ezidőtájt széltében-hosszában fosztogató, belperzselő zsoldos-kompániákkal, pédául V. Károly császár landsknecthjeivel.
Meglehet, az észak-afrikai kalózok, ha úgy hozta érdekük (bőrük épségének, különéeges szabad státusuk védelme), az oszmán flotta zászlaja alatt hajóztak, azért leginkább a maguk szakállára, megélhetésből prédálták a mediterráneum nyugati térségét. Az is igaz, hogy e kalózvárosok muszlim közösségek voltak, ám ha érdekeiket nem sértette, szívesen együtt éltek és működtek más felekezetűekkel is. E világ belső tekintete szempontjából a máltai lovagok igazából nem voltak egyebek, mint haasonló, csak nem félhold, hanem kereszt alatt hajózó, szabadcsapatok. Meglehet, őket Európa a Keletet megállító hősökként tartja számon, ám valószínűleg (s ezt nem csak e regény, hanem immár tudományos kutatások is állítják), amikor a töröknek ellenállás nem kapott plusz ideológiai jelentést és jelentőséget, a napi praxisban ők is csakúgy hadizsákmányból (fosztogatásból), rabszolgakereskedelemből tartották el magukat, mint a kis muszlim rablóvárosok.
Persze, ez is csak egy újabb konstrukció a múltról, s érdemes óvatosan bánni vele, szerencsére Carlotto is kerüli azt a csapdát, hogy átessen a ló másik oldalára, s most a renegátok közösségét tegye meg a földi paradicsom helyévé, hogy idealizálja azt. A NIE-től, mint mondtam, idegen az efféle gesztus, hisz épp a magabiztos ítálkezés gesztusát igyekszik kerülni, viszont annál izgalmasabb, s számunkra annál közelibb az, ahogy e közösségek köztes (in between) helyként, helyzetként léteznek, olyan kis univezumokként, ahol a modernitásban annyira felerősött meghasadtság, a világ ellentétekben történő megfogalmazása nem működik. Ennek remek megnyilvánulása, e világ egyik fontos összetartó eleme a lingua franca volt, egy olyan sajátos közös nyelv, amely a mediterrán medence minden nyelvéből építkezett, s nem csak kommunikációs eszköz volt, hanem az otthonosság helye is.
