A korrektség kedvéért azzal kezdem, hogy beismerjem, a poszt címe az idei magyar Velencei Biennále-projektre játszik, azzal társalog, ahhoz szól hozzá. Majd arról is ejtek szót máskor, máshol, ez a blog szövegekkel foglalkozik, olasz szövegekkel – most olyanokkal, amelyeknek erősen közük van napjaink egyik legtöbbet tárgyalt témájához, az identitás kérdéséhez. Na jó, kis túlzással, ma minden erről szól az irodalomban, ebből az óceánból a következőkben pár olyan cseppet fogok ki merítésemben, melyek példát adnak a lokális-közösségi kulturális identitásokelbeszélésére, nyelven megjelenítésére. Az első részben Nápoly – egy Bestiárium apropóján.
Az általam már emlegetett (és még mindig ígért, még külön posztott nem kapott) Antonella Cilento friss, alig egy hete megjelent kötete (így a korábban már ígért Lisario, avagy a hölgyek öröme tovább várat magára…), a Bestiario napoletano felé közeledhetnénk mondjuk a magyar irodalom, Láng Zsolt bestiáriuma, s e vonalon a középkori bestiárium-korpusz, felől is. De most más lesz a csapásirány, méghozzá a modern nyugati identitás, azon belül az olasz identitás születésének egyik fontos műhelye: az utazási irodalom.
Az utazási irodalom piacának egyik legfontosabb vadászterülete – immár évszázadok óta – Itália. Sőt, talán a műfaj megszületése maga is alapvetően neki, pontosabban Rómának köszönhető, a Mirabilia Urbis-féle szövegeknek, amelyek egykoron a Rómába igyekvő zarándokokat voltak hivatottak informálni, segíteni egyrészt az útvonalak rögzítésével, hasznos tanácsokkal szállásokról fogadókról (lásd Michelin Guide), no meg az Örök Városban megtekintendő helyekről.
Aztán jött a Grand Tour hájpja az újkor hajnalán, az antikvitás-mánia, az Itália mint Árkádia/Földi Paradicsom - imázs születése (amiben azért volt nem kevés lenézés, idegenkedés a művelt, civilizált utazó angol/francia utazó részéről, aki édl felé átkelve az Alpokon a barbarikum vidékére lépett – lásd mibe fordult a hajdani latin provincia - provincializmus). Az idegenek jöttek csőstül (delizsánszostul, hajóstul), hogy rajongjanak az antik romokért, az operáért, a karneválért, a bazilikákért, pásztorokért, a vulkánokért és ezer egyéb dologért.
Ugorjunk egyet, elérünk a mába, ahol a magyar könyvbizniszben is az egyik legerősebb szegmens az utazási irodalom, a lonely planetes stíltől a klasszikus bédekkeren és a gasztro-vonalon át az utazós irodalomig, mindezen belül pedig az olasz-vonal természetszerűen igen-igen látványos. Erős brend, egyrészt mert igen kedvelt uticél, de azért is, mert jó Olaszországról még olvasni is (e két tényező nyilván össze is függ, az utazás értelmezi az olvasottakat és fordítva talán még inkább), egy sor igen erős képzet kötődik hozzá – köszönhetően például Szerb Antalunk Utas és holdvilágjának és a klaszikus modern polgári esszék, vonalán (Cs. Szabó) haladó köteteknek, de az amerikai ihletettségű Toszkána-mániának is. Ennek a brendnek hála, ha csak képzeletben is, de szívesen időzünk ebben az idegen világban – idegenként. Merthát ez a földi paradicsom.
Milyen jó lenne, ha e képünk ki tudna egészülni a belső nézőponttal is, amikor tehát egy olasz elemező tekintete pásztázza a tájat. Több mint fél évszázada született (1957), és nem sokkal később nálunk is megjelent e vonal egyik klasszikusa, Guido Piovene Viaggio in Italia című munkája, de – noha Olaszországban azóta is népszerű, nagy presztizsű műfaj – tán azóta sem követte folytatás (ha valaki tud ilyenről mégis, szívesen veszem az infót).
Csak az utóbbi években két igen figyelemre méltó kötet jelent meg: Velencéről Tiziano Scarpa (ez lesz a következő rész tárgya), Nápolyról pedig Antonella Cilento írt könyvet. Mindketten őslakosok a városban, amely írásuk tárgya. Nem (csak) ‘külsősöknek’, hanem maguknak, saját szűkebb környezetüknek szólnak tehát, az önmegértés, illetve a saját helyi identitás (nyelvi) formába öntése a tét, nem pedig az idegenvezetés. (Hogy ez ma Nápolyban például mennyire fontos, lásd korábbi posztomat, az Ötcsillagos nápolyit.)
Cilento bestiáriuma azt az utat választja, hogy a nápolyi kulturális emlékezet kitűntetett pontjait veszi végig, azokat a figurákat, toposzokat (alakokat, helyeket) amelykehez kötve ő saját közössége identitását értelmezni, megmutatni tudja, amelyek szerinte Nápollyá teszik Nápolyt, nápolyivá a nápolyit. Jelen és múlt vetülnek egymásra, ahogy sorra veszi a városban, a városlakók elméjében, szívében, nyelvében, babonáiban nyüzsgő valós, képzeletbeli és metaforikus (emberi karaktereket, jellemeket, társadalmi státusokat, foglalkozásokat nyelvi képekben megragadó-értelmező) bestiákat. Bemutatásuk szolgáltat lehetőséget arra, hogy bejárja városát, meséljen közeli és messzi-messzi történetéről és jelenéről, a hozzá köthető múltbéli és ma is élő emberekről, akik benépesítik és tetteikkel, gondolataikal, hiedelmeikkel élettel töltik meg a tereket.
Vergilius, akit a helyiek nem költőként, hanem varázslóként őriznek emlékezetükben, Cervantes, Casanova, francia és spanyol királyok, alkirályok, zsoldosok, orvosok, kalandorok, festők, angol utazók, boltosok, prostituáltak, papok, szentek, bűnözők, úriasszonyok, úriemberek, munkások, masamódok, melegek, transzvesztiták, píárosok, könyvelők, dzsigolók és diákok nyüzsögnek a kötet lapjain, ahogy a Via Toledón, a sétálóutcán, vagy a tengerparti sétányon vasárnap délután, vagy a bárokban este zizeg a tömeg.
Tetszik, ahogy a múltat és a jelent sikerül egybe fognia (és ez nyilván nem csak a ző írói truvája, hanem ez maga a város, ahol a jelen szó szerint a múltra, a múlt köveiből épül, reciklálódik évezredek óta – amiben talán csak az Egy, Róma űberelheti). Csak egy példa: amikor a mai Piazza della Borsa (Tőzsde tér) történetét gomolyítja az olvasó elé, azzal zár, hogy a téren az outlet (autolett, ahogy az olaszok ejtik) kirakatában, mint egy Neil Gaiman regényben (tőle van a hasonlat), visszatükröződik a hajdan ott állt kút is.
Ahogy olvasom, nem tudok nem irigykedni megint az olaszokra, pedig ezerszer megfogadtam már, hogy leteszek erről, mert ők sem különbek, csak ide vetítjük Édenkert-vágyainkat, na, tehát egyre azon irigykedem, hogy nekünk miért nincsenek ilyen könyveink, pedig milyen jó lenne, ha Szeged, Debrecen, Sopron, Eger, Miskolc és lakói is megkapnák az efféle sorokban kínált otthonosság-érzést. És most nem arra gondolok, hogy valamely település legyen egy történet, akár fontos szerepet játszó helyszíne, ilyet tudunk bőven sorolni Máraitól, Szabó Magdától és Tar Sándortól Cserna-Szabóig és Poósig (direkt nem pestieket sorolok), hanem olyan szövegekre, amelyeknek ténylegesen a város/falu a főhőse - lakosaival, házaival, tereivel, a benne összegyűlt ezernyi históriával, helyi szokással-tudással-hiedelemmel.
(Ha tévedtem, és a kedves olvasó tud ilyenről, kérem, jelezze, hadd örüljek!)
