Dante Virgili: La Distruzione. Végre egy olyan könyv az olasz irodalomban, amihez gyomor kell. Végre egy olyan szöveg, ami akkorát ugrik az olasz irodalomtól, mint Pasolini Olaja.  Pedig egy 1970-es darabról van szó, amit majd’ fél évszázad után porolt le a Saggiatore kiadó. A hetvenes évek két legprovokatívabb, az olvasót leginkább próbára tevő darabja, amelynek az lett a végzete, hogy évtizedekkel születése után lépjen működésbe – két pokolgép.

Az Olaj születésekor nem tudott napvilgáot látni, míg a La Distruzione megjelent bár, de teljesen észrevételn maradt. nagyon úgy tűnik, csak a NIE fordulata érlelte meg az új évezred olasz olvasóit arra, hogy felfigyeljenek az immoralitásában megrázó szövegszörnyre, amely olyan, mint egy ocsmány bestia, akiben, a hozzá kialakuló viszonyokban az életnek igazabb arcát fedezzük fel, mint a megnyugatóan, középszerűen, erkölcsösen jólnevelt elbeszélésekben (szóljanak bármilyen kényesnek-kényelmetlennek számító dologról).

Míg a világ széthullását az Olaj tragikus eseményként látja, addig a La Distruzione – amit én talán nem szó szerint fordítanék, nem Rombolás címen adnék közre, most a Végképp eltörölni felé hajlok – szövegfolyamának narrátora számára a világ széthullása, az ember által teremtett civilizáció megsemmisülése a vágyak legfőbb tárgya. Pasolini mélyen hívő humanista, míg a La Distruzione elbeszélője maga a nyugati humanizmus tagadása, mélyen hívő dehumanista. A mostani kiadáshoz előszót író Roberto Saviano az olasz irodalom egyetlen hithű nácijaként definiálja a szövegben folyton a második világháború és a harmadik Birodalom után áhitozó, folyamatosan nosztalgiázó narrátort – Virgilit. Pedig ő még a náciknál is radikálisabb figura, hiszen a meglévő világot nem azért akarja leradírozni a föld színéről, hogy utána egy tökéletesnek mondott újat húzzon fel a romokon, ő csak rombolni akar, végképp eltörölni.

De ez még hagyján, ettől egy XXI. századi olvasónak még meg se moccan a gyomra, hisz olvasott-látott már elég nihilista apokaliptikust. A dehumanizált világ víziója, mint a nyugati civilizáció radikális rendszerkritikája manapság nemigen döf szíven. S még nem is feltétlen az az embergyűlölet ontológiai alapvetéssé gyúrása, ahogy a magányos nagyvárosi középkorú férfi (az ő alakját is ismerjük jól), a Szürke Kisember életét nap mint nap összemérve a társadalom által diktált vágyakkal képtelen más érzelemre, mint a megvetés, az utálat.

 Mert az 1956-ban, a szuezi válság idején játszódó (de a magyar forradalomról tudomást nem vevő), s ne feledjük, ’70-ben megjelent szöveg nem kínál olyan kényelmes megoldást, hogy az olvasó egy sztereotípiát előrántva  fiókból kényelmesen hátradőlhessen, okos fejével bólintva, cinikus mosollyal elintézhesse a sztorit: „ez is csak a szokásos magány a nagyvárosban szitu”.

A szöveg egyszemélyes hőse nem elidegenedve, emberi kapcsolatok nélkül bolyong a szmogos-ködös utcákon, zötykölődik a villamoson, vannak mindenféle emberi kapcsolatai, van tehát háló, ami kapaszkodhat –na, ha akarna. Csakhogy ez az alak, amellett, hogy igen rutinosan használja a szürke polgári öltöny mimikrijét, arra jut, ha saját integritását, identitását megőrzendő, nem szabad mélyebb, komplikáltabb kapcsolatokba bonyolódnia, mert annak sosincs jó vége. Afféle francia egzisztencialista módjára helyezi kívül magát morálon és erkölcsön, idegensége nem szociológiai, hanem ontológiai - s ehhez a náci ideológiából meríti az erőt, azt használva belőle, ami számára magyarázatot és útmutatást ad.  Hitler birodalma és a háború az a szituáció, amelyben számára az ember a legőszintébben viselkedik, amikor igazán magát adja; arra jut, a világban nincs más erő, csak a katakizma, ami arra késztetheti az embert, hogy leégesse magáról a sok hazugságot, s az legyen, aki.

A szövegfolyam monológját hol mormoló, hol magabiztosan kinyilatkoztató, hol fájdalmasan üvöltő elbeszélő nem csak gyűlöl, nem csak megvet, de a maga módján mélybe tekintve át is látja az őt körbe vevő világ struktúráját, szabályait, felismeri az ötvenes években születő újkapitalista társadalom és kultúra milyenségét, de egyrészt tenni nem akar ellene, másrészt nem fájdítja szívét az eltűnő igazabb régi világ elveszte iránt érzett fájdalom és nosztalgia. Nem sír ő vissza semmit, s nem is akar jobbítani a dolgok menetén.

Kívül helyezi magát a világon, így sikerül valahogy mégis úrrá lenni az uralhatatlanon – melyre szerinte a pénz adna egyedül módot. Hogy a világ feletti dominanciában magát meg tudja erősíteni, hogy a szabad akarat, a korátok nélküli szabadság érzését meg tudja élni törvényszerűen vezet az út a szexualitás azon helyzetei felé, ahol a másik testét uralni tudja, ahol a meztelenség helyzetében az ő kezében van az irányítás. A birtoklás, az uralom és a szexualitás, a test egymásra vetülése az olasz irodalomban újfent csak Pasolinihoz utalja a szöveget, Virgilin kívül ő a másik, aki e helyezetről beszél (az Olajban és a Salóban).

De megint egy fontos elkülönböződés: míg PPP az allegória premodern technikáját használja akkor, amikor jeleneteit úgy építi fel, hogy sok jelentés felé vezessenek szálai, addig Virgili a modern prózából sarjadó tudatfolyam-írást műveli, annak is leginkább a kései, már a posztmodern, dekonstruktív felé hajló változatát, amikor akként önti a szavakat, szekvenciákat, hogy a jelentéseket kimozdítsa statikus helyzetükből, s a szöveget a jelentések szétzilálása felé taszítsa. Az olasz elbeszélő hagyománytól idegen, határokat elmosó, széthulló prózanyelv örvényében kavarog a világ széthullásának víziója s az a nagyon is, tragikusan emberi vágy, hogy mégis belemarkoljunk a semmibe, hogy megpróbáljunk magunkévá tenni legalább valamit a folyamatosan eltűnő, ujjaink közül kipergő világból. A jelent és a múltat, különféle élethelyzeteket, érzelmeket, gondolatokat, különféle nyelveket, jelölt és jelöletlen vendégszövegeket központozás nélküli sordásban gomolygásban forgató mondat-monstrumok számomra, magyar olvasó számára Nádas Péter prózájából ismerősek, de az olasz szem számára igencsak szokatlanok, még akkor is, ha az áradatban rendre hagyományos narratív részek kínálnak lehetőséget némi levegővételre. Hogy aztán az új nekilendülés, az új kitörés (akár a hidrogénbomba) újra visszarántson a szédítő örvénybe.

Utoszó Dante Virgiliről

Mikor először olvastam ezt a nevet nemrég annak apropóján, hogy Giuseppe Genna hírül adta a regény új megjelenését, először okos kis mosolyt villantottam, hogy ez biztos valami bujkálás-játszadozás lesz, vajon kit rejthet ez a posztmodernes álnév, micsoda fedősztori a negyvenhat évvel ezelőtt megjelent, mára fellelhetetlen könyv új kiadásáról. Pedig nem. Ez nem álnév, nem posztmodern játszadozás, de nem is médiahack vagy hype-stratégia. Ez a valószerűtlen nevű, s valóban valószerűtlen élt figura (dehogyis az, hány százezren élnek efféle életet!) valóban létezett, 1928 és 1992 között töltötte idejét Olaszországban. Életében saját neve alatt ez az egyetlen regénye jelent meg (posztumusz, az ezredforduló után még egy), viszont álnéven számos ifjúsági (western) regényt publikált, s a nagy Mondadori kiadó munkatársaként dolgozott (amely ’70-ben, mint ma már tudjuk, hosszas viták után, megjelentette a La Distruzionét). Fénykép egy sem maradt róla, temetésén egy lélek sem volt jelen, s most páran azért gyűjtenek aláírást, nehogy maradványai tömegsírba kerüljenek, mivel nincs senki, aki megváltaná nyughelyét (amit annak idején egykori munkahelye fizetett).