A romantika óta vissza-visszatérő, folyton kísértő helyzet az olasz irodalomban nagy elődök sírjainak meglátogatása, a sírról való, a sírnál történő beszéd. Nem holmi gótikus halott-, halálkultusz ez, sőt, az élők, a sírhoz járulók fontosabb szereplők, mint a kőlap alatt nyugvók. Az emlék őrzése, a nagy előd méltatása, az emlékmű megalkotása mellett a látogató, még élő narrátor-lírai én önmagának, saját világának átgondolása, megértése történik meg ezen alkalmakkor, ezekben a szöveghelyzetekben.
A korai olasz modernség egyik kulcsszövege, a modern itáliai nemzettudat egyik első irodalmi dokumentuma, az olasz nemzeti identitás egyik fontos referenciapontja (emlékezethelye) Ugo Foscolo Dei sepolcri (Síremlékek) című költeménye 1806-ból. A szöveg apropóját az adta, hogy Bonaparte Napoleon higiéniai és politikai okokból elrendelte a lakott településeken belüli sírok felszámolását, s a holtak földi maradványainak városon kívül létesítendő temetőkben való elhelyezését.
Foscolo amellett érvel ebben az igencsak politikus versben, hogy igenis szükség van olyan helyekre, terekre, amelyek alkalmat adnak az embereknek, a politikai értelemben vett polgároknak arra, hogy leróják tiszteletüket a halottak, kivált a nagy elődök sírjainál. Nem vallásos rituálékról van szó, nem a túlvilágon tovább élő holtakkal való kapcsolattarásról, hanem a közösség számára kiemelkedő fontosságú személyek és cselekedetek emlékezetének, példájának életben tartásáról. Költőnk tökéletesen érti, miért fontos a közösségek élete számára a holtakra, a múltra emlékezés, érti, hogy a jelen létrehozásához és működtetéséhez elengedhetetlen a múlt megalkotása, mert a múlthoz való viszony kialakítása formája a jelent is, a múlt az a hely, ahol magára mint tárgyiasított dologra tud tekinteni a közösség.
Foscolo egykori nyughelye, ma síremléke a londoni, turnham greeni temetőben.
Foscolo emlékműve és hamvainak nyughelye az olasz nemzeti pantheonban, a firenzei Santa Croce templomban.
Az egységes állam megszüetése után, 1871-ben szállították ide a költő földi amradványait azon program részeként, hogy a templom szakrális terében létrejöjjön a modern nemzetállam egyik világi emlékezethelye.
Az emlékezethelyek ma igen kurrens kutatásának egyik fontos kiindulópontjára talál rá Foscolo kétszáz évvel ezelőtt. A tekintetben is, hogy arról is beszél, hogy az államnak éppen emiatt feladata, kötelessége arra lehetőséget teremteni, hogy ezek a találkozások, ezek a szembenézések megtörténhessenek, márpedig a temetők városon kívülre helyezése igencsak megnehezíti ezt. Gondoljunk csak a rendszerváltás utáni új kor egyik első gesztusára, amely a régi rezsim közterületeken felállított emlékműveit a városhatárokon kívülre, jobb esetben temető-szerű szoborparkokba száműzte, vagy csak a szemétdombra hajította (beolvasztotta?). A halál és a halottak kiűzetésének történetét e ponton el is hagyom, de Michel Foucault heterotopia-fogalmának átgondolását, illetve a francia filozófus e fogalom kapcsán a temetőkkel kapcsolatos megjegyzéseit mindenképp ajánlom annak, aki ezen a nyomon caplatna még kicsit.
A második világháború utáni olasz irodalom és kultúra paradigmaváltásának, a kései modernség, illetve a posztmodern időknek hasonló jelentőségű programverse Pier Paolo Pasolini I ceneri di Gramsci (Gramsci hamvai) című szövege 1954-ből. Az akkor még csupán az irodalom legszűkebb berkeiben sem igen ismert Pasolini, aki akkor még kamerát sem fogott életében kézbe, s általános iskolai tanítóként keresi kenyerét Róma külvárosában (ahol amúgy igazán otthon érzi magát) ebben a költeményben azt a történetet beszéli el, hogy meglátogatja a mesterként, szellemi atyaként tisztelt Antonio Gramsci sírját a nem katolikusok számára létesített római temetőben az Ostia-városkapu (Ostiense vasúti megálló) közelében, a híres ókori síremlék, a Piramide, a piramis tövében. Ezt a területet azok számára jelölte ki hajdan az egyházi állam temetkezési helyül a városfal tövében, akik valamilyen okból nem részesülhettek a megszentelt földben nyugvás szentségében, tehát nem katolikusok (protestánsok, ortodoxok, nem keresztény vallásúak, ateisták) és öngyilkosok nyughelyeként szolgált és szolgál.
A temető és Gramsci sírja.
A városkapu, a városfal tövében, hangsúlyozottan határ-térben nyugszanak tehát az elhunytak (közöttük több híres-neves halott, mint például Shelley), az itt megszólaló lírai én érzi-érti a hely sajátos voltát, amelyelszigetelt (magas falakkal, kapuval kerített) tér a város és a nem-város határán, pontosabban a Pasolini-féle Róma-topográfiában a burzsoá belváros és a (lumpen)proletár külváros, a modern és a premodern kultúra határán, de éppen a határ-lét miatt nem csak elválaszt, hanem össze is köt, vagy inkább csomópontként működik, ahová a rajta kívüli világ szálai futnak össze (vagy ahonnan erednek), s ekként itt tudnak létrejönni kapcsolódások. Például a polgári identitású, de a burzsoázia világát erősen kritikus szemmel néző, abban otthonosan nem mozgó lírai én és a külvárosi lumpenproletárok, az utcakölykök világa közötti találkozási pont – éppen Gramsci itt-létének köszönhetően.
Hiszen Pasolini tőlel tanulja meg, hogyan is tekintsen a modern városi-polgári világ, kultúra és az archaikus, premodern-vidéki-periferikus kultúra viszonyára, Gramsci segít neki meglátni, pontosabban artikulálni, megérteni azt a helyzetet, amit ő gyermek- és ifjúkori otthonos terében, Friuliban, majd később Rómában tapasztalt. A nagy előd, a marxista filozófus sírjának felkeresése, a vele ekként szembenézés fizikai, testi aktusa, amit híres fotó is „dokumentál” (évekkel később rekonstruálva a vershelyzetet) e tapasztalat fizikai, testi megerősítése is, s ekként a szubjektum alakulásának, az identitás megalkotásának fontos, emblematikus aktusa.
A kőtömb, ami a halott test némaságát, vakságát, élettelenségét tárgy-voltát jeleníti meg, azt a helyzetet hozza létre, amikor a Másik tekintetében, amely tárgyként tekint ránk magunkat is tárgyként tudjuk szemlélni, s ekként érkezünk el reflektálatlan létezésünk átgondolásához, mint amikor tükörbe tekintünk, a tárgyként tekintett önmagunkat szemügyre vesszük úgy, ahogyan azt egyébként, a külső perspektíva híján képtelenek vagyunk megtenni (Foucault a tükröt is heterotropiaként érti). A Gramsci hamvaival szemben álló Pasolini nem csak a halottról elmélkedik, nem csak az ő alakját körvonalazza s tölti meg maga számára érdekes tartalommal, hanem saját magát is szemügyre veszi, megalkotja ezen összevetés segítségével. A sír előtt állva talál önmagára.
Ahogy fél évszázaddal később, az ezredforduló Olaszországában, a poszt-világ utáni világban egy fiatal nápolyi újságíró pedig az ő sírjához zarándokol el hasonló okokból. Roberto Saviano Gomorra című munkájának egyik fontos jelenete meséli el ezt az allegorikus, mitikus úttá váló látogatást, amikor is a déli fiatalember az olaszok számára oly sok jelentéssel megrakott vonatúton elutazik (felutazik) Pasolini észak-olaszországi, casarsai sírjához. A történetet a szöveg sűrűjében helyezi el a szerző, de az eredetmítoszt olvassuk itt, annak a történetét, hogyan s miért döntött úgy, hogy szó szerint felteszi az életét arra, hogy megírja a nápolyi szervezett bűnözés, a camorra világát. Az akkor huszonéves pályakezdő újságíró ehhez a döntéshez szerez megerősítést a zarándoklat során. Nem egyszerűen arról van szó, hogy bátorságot akar meríteni, a tét sokkal nagyobb, egy új embernek kell megszületni. Retorikai-allegorikus aktus ez, a Pasolini által megjelenített poétika elsajátítása, de a tét sokkal több az írói-művészi identitás felvételénél. Mert ezen identitás számára az írás, a beszéd nem önmagáért és nem önmagáról való tevékenység, hanem elköteleződés, a lehető legkonzekvensebb kiállás a közösség mellett.
Pasolini és édesanyja sírja Casarsában.
A közösség dolgairól való őszinte, kérlelhetetlen, nem mellé-beszéd poétikája ez, amely a mediterrán táj, a műemlékek, a dizájnjelentés nélküli esztétikája mögé eldugott, a jólléti társadalom, a konzumkultúra és egyáltlaán a politikai és gazdasági elit által elhazudott, kenetteljes és hurráoptimista fárzisokkal takart Olaszországot teszi láthatóvá, annak a világnak az elmondása, amelyet minden itt lakó sajt bőrén érez, ismer, de mégis igyekszik úgy tenni, mintha nem volna. Olyan radikális tett, olyan választás, amely döntő hatással van magára a beszélőre, annak életére. Aki megteszi, annak nem lesz ezen kívül élete. Amíg egyáltalán életben tud maradni. Saviano metamorfozisa a casarsai utazás allegorikus történetében kerül elmondásra. Nem az az ember jön vissza Pasolini sírjától, aki oda utazott.
