Nem mondom (írom), hogy nem átkoztam renyheségem, amikor megláttam a könyvesbolti polcon a Kalligram legfrisebb “szuperprodukcióját”, Giambattista Basile A mesék meséje című kötetét. Úgy kellett nekem, miért halogattam évekig, hogy belevágjak az európai meseirodalom egyik nagy alapmunkájának eddig elmulasztott magyarításába. Másrészt persze örülök, hogy végre ez a hiány is pótlásra került.
Nápoly 2014. tavaszán - a szerző felvételei
A bejegyzés címe meglehet, kissé hatásvadász, de egyáltalán nem túlzó (és ha kicsit sután is, de rímel a kötet Dekameron-allúzió címére, a Pentameronra, “Öt nap történetére”). A Király Kinga Júlia fordításában és értő-tudós gondozásában közreadott kötet meggyőzően mutatja meg, hogy egy igazi klasszis Basile munkája, s enm csak, sőt nem is elsősorban kulturtörténeti pozíciója okán, hanem alanyi jogon is – egyszerűen, mert egy több évszázad távlatából is ragyogó szövegről van szó. Számomra, aki nem kifejezetten foglalkozom a mese-tradíció alakulásával, sokkla inkább mint az udvari irodalom egyik különleges darabja, s mint a nápolyi irodalom egyik ékköve érdekel már egy ideje. Volt már itt, a blogon is szó a nápolyi literatúra sajátos hagyományáról, a város mai életéről, és még muszáj lesz a továbbiakban is szót ejtenem róla, mert igen érdekesnek, tanulságosnak gondolom, és hát, ott a város is, ami ha bűvkörébe vonzott, arra késztet (kényszerít), hogy faggassam, próbáljam megfejteni (ő meg persze mindúntalan tovasiklik, dehát, ha tisztában vagyok vele, hogy ez egy ilyen játék, és belemegyek…).
A Pentameron esetében egy igazi kuriózumról van szó, amit még hazájában is csak mostanában porolgatnak le az irodalom- és ulturtörténészek, nem egészen függetlenül Nápoly mai életétől – effelől, a mai kontextus felől tekitve is igencsak szemrevaló. A kötet megjelenését méltató friss hazai recepció, s a remélhetőleg el nem haló jelenlét és érdeklődés már értekezett és értekezni is fog a Basile-novellák előzményeiről, utóéletéről, felfedezhetjük helyét a mi kultúránkban is, helyre kerül egy-két Grimm-sztori eredete is; tán kicsit másképp fogják mesélni az anyukát-apukák Csizmás Kandúr és Hamupipőke történetét, a moziba menet - moziból jövet, vagy a tévé előtt a reklám alatt, esetleg elmesélik majd csemetéjüknek e históriák múltbéli életét, s remélhetőleg fog róla születni pár szakdolgozat, tudományos cikk is.
Úgyhogy én most nem is erre veszem az irányt, hanem magáról a fordításról hadd osszak meg pár gondolatot. A két nyelv közt ide-oda járó, mindenféle szövegekkel bíbelődő fordítóként (s mert méricskéltem én is korábban Basilét) tudva tudom, mivel kellett szembenéznie Király Kinga Júliának, s inkább erre pazarlok most néhány szót, s nem a magyar szöveget kívánom megmérni. A karácsonyi szünet ritka áldott idején, amikor régóta nem élvezett nyugalomban maradhattam vérge kettesben a fa alól előkerült könyvekkel, s A mesék meséjét olvashattam, persze magamban elvégeztem a fordítás kritikáját, szakmai ártalom-féle, hogy az ember kötekszik kicsit, hogy hogyan csinálná másképp, de ebben az esetben ez nem a fölényes, kritikus felülírás volt, hanem a “lássuk, veselkedjünk neki, mutassuk meg, én mire tudnék jutni, tudnám-e jobban csinálni” – jellegű vetélkedés, ami játék, edzés és persze a jól sikerül munka felett érzett csipet irigység-féltékenység kiváltotta agyalás.
Az olaszok a fordítást lehetlen mesterségként-művészetként (“arte impossibile”) emlegetik, s tudományos közhely, hogy a fordítás egyik nyelvről, egyik kultúráról a másikra teljes képtelenség, eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Van persze számos és még egy ok amellett, hogy mégis érdemes, sőt szükséges e bukásoknak újra meg újra nekiveselkedni. Most nem ilyen okokat fogok sorjázni, hanem inkább arról vetek a kibertérbe pár szót, hogy ebben a konkrét esetben mit is kellett - nem megoldania, mert az lehetetlen, de - kezelnie a fordítónak, csak hogy rögzítsük, legyünk azzal tisztában, miért fontos munka a Kalligram-produkció nem csak a forrásszöveg okán, hanem a műfordító teljesítményét tekintve is.
Basile novellagyűjteménye a barokk olasz irodalom gyermeke, jó négyszáz év választ el minket tőle, ami kulturálisan óráisái szakadékot robbant a a mai befogadó és a szöveg közé. Azonban, az olasz irodalom esetében egy sajátos szituációval van dolgunk, hiszen paradox módon, a külföldi, nem anyanyelvű idegen számra, aki a nyelvet csak iskolában veszi magára, nem pedig az anyatejjel szívja magába, a régiség klasszikus szövegei kevésbbé nehéz kihívások – leglaábbis nyelvileg – mint a közelmúlt vagy a kortárs irodalom produktumai, hiszen a régiség írásos kultúrája nagyjából azon a nyelven szólalt meg, amelyet az idegen ismer, míg a mai olasz élet szövegekbe szervesülő ezerféle nyelvi megnyilvánulásának lekövetéséhez, kitapogatásához e tudás már egyáltalán nem elegendő. Az tehát, hogy egy régi szövegről van szó, még egyáltalán nem lenne gond, pontosabban sokkal kisebb gond lenne – a kulturális utalások, referenciák is vagy elvesztek örökre, már a mai anyanyelvi olvasó számára sem mondanak semmit, vagy felderíthetők a tudomány, a kutatások által előbányászott tudásoknak köszönhetően.
Az igazi kihívás ott kezdődik, hogy bizony Basile nem ezen a klasszikus olasz irodalmi nyelven készítette el munkáját, hanem nápolyiul írta meg. S amint a fordító bevezetőjében igen helyesen kiemeli, a nápolyi bizony nem hogy nem közolasz, de semmiképp sem tekinthető dialektusnak sem, hanem autonóm nyelv, önálló entitásnak tekintendő. Ugyanakkor a nápolyiul megszületett, megszülető irodalmi munkák is, a nemzeti kultúra magaslatáról tekintve, márpedig az idegennek leginkább arra nyílik módja, hogy innen vessen pillantást a Más-világra, bizony valami devianciaként, periferikus, a hierarchiában alul-szélen elhelyezkedőként mutatkozik. A dialektus konstrukciója a modernitás, a modern nemzeti kultúra ideológiájánka terméke, amely megkonstruált egy monolitnak tételezett nemzetinek nevezett, egyedül érvényesnek, dominásnak tételezett építményt, a Nemzeti Kultúrát, s mindent ehhez a kitűntetett ponthoz viszonyított. Különösen érvényes volt ez Olaszország esetében, s ott is kivált a Dél esetében, amely a nemzeti kultúra diskurzusát megépítő Észak számára a barbarikum civilizálatlan, de legalábbis félvad vidékeként mutatkozott. Basile e nézőpontból bizony nem egyéb, mint folklór, néprajzi kuriózum, egy rezervátumba űzött kultúra érdeklődéssel figyelt, de lekicsinyelt terméke. Egy ilyen környezetben született, ilyen nyelvet beszélő szöveget lehetne hát dialktusban, ízesen fordítani, lásd magyar népmesék.
Csakhogy igen csúnyán mellélőnénk vele. Merthogy Basile Pentameronja messze nem népi irodalom. Sőt. Épp egy olyan korszak gyümölcse, amikor még nem létezett nemzeti irodalom, nemzeti kultúra, de nem létezett még a nemzet fogalma sem, a nemzetállam meg végképp nem. Létezett, virágzott viszont Európa egyik kulturális központja, a barokk építészet, képzőművészet, zene egyik legfontosabb szcénája, Nápoly, mely a kontinens egyik erős középhatalmának, a Mediterrán térség egyik vezetőjének, a Nápolyi Királyságnak volt ragyogó fővárosa, igazi barokk uralkodói székhely, amely méltó vetélytársa volt Párizsnak, Bécsnek, Madridnak, Londonnak, hogy az északabbra fekvő itáliai udvarokról, városokról már ne is beszéljünk. A félszigheten csak Velence és Róma volt hozzá mérhető, de míg előbbin már a gyengülés, hanyatlás jelei mutatkoztak, s utóbbi az új katolcizimus szakrális központja-szereptől volt “terhelt”, addig Nápoly igazi európai metropolis volt, erős gazdasági háttérrel, a multikulturalitásból is táplálkozó életerővel.
Basile szövege annak a kornak a dokumentuma, amikor e ragyogó centum büszke identitásának teljében virágzott, s ezt az irodalomban is igyekezett felmutatni, azzal, hogy szembe ment az éaszakon ekkor szűk egy évszázada izmosodó nyelvi modellel, a toszkán klassziusokra építő, Pietro Bembo által kreált irodalmi nyelvvel, amely még messze nem jutott el a nemzeti nyelv státusába, hanem a művelt elit köznyelveként kellett biztosítania a kommunikációt a soknyelvű félszigeten.
Basile gesztusa, hogy nem ezen a nyelvváltozaton, hanem a város saját nyelvén írta meg a Dekameronnal konkurálni kívánó, előtte tisztelgő, ugyanakkor tekintélye alól kibújni kívánó, Pentameront, Nápoly öntudatának bizonyítéka is, egy hajdanvolt identitás ékes rekvizítuma. Minden bizonnyal helytálló az a – Király Kinga Júlia által is osztott – megállapítás, hogy a Pentameron az udvari kultúrának tart görbe tükröt, de ezt ki kell azzal egészíteni, hogy az udvari kultúra Itáliában északi kreálmány volt, s a nyelvbéli elkülönböződés az itt idegennek mutatkozó nyelvi identitástól való elkülönböződés gesztusa is egyben. Az ironikus hang nem csak az udvarnak szól, hanem az itt idegen északi kulturális diskurzusnak is.
Pontosabban az elkülönböződésben, melynek erőteljes gesztusa az irónia, sőt, a szarkazmus, épp a saját identitás építésének, megerősítésének igénye, megcselekvése működik. Kettős beszéd ez, akként, hogy kifelé határt húz, befelé megerősít, másrészt egy saját nézőpontból, ami itt az idegen hatalomra mindig ellenérzéssel tekintő nápolyi “néplélek” (hiszen a város mindig is úgy építette saját identitását, hogy valamilyen idegen, megszálló hatalom, elit ült a nyakán, ehhez képest, ezzel szemben alakította önképét, működtette saját világát) próbál domináns pozícióba jutni, azaz próbál a domináns elit saját identitásává válni. Ismerős helyzet ez itt, Magyarországon, az idegen hatalommal egyezkedő-megegyező helyi elit, amely mégis kurucosan őrzi különállállását, annak látszatát. Azaz működnek a hibriditás és a mimikri ma olyannyira (agyon)tárgyalt, hájpolt, trendi eljárásai (nesze neked, posztkolonialitás, nem kell ehhez Indiáig futni, na jó, Angliából valószínűleg igen…).
E ponton már tökéletesen érthető, miért irányul élénk figyelem manapság e korszak, a barokk, felé Nápolyban, miért kerül elő minden újra, ami e kor monumentuma, s miért születnek sorra a korral foglalkozó tudományos és művészi munkák. (Még mindig adós vagyok Cilento regényének, a Basile után kevéssel játszódó Lisariónak korábban ígért ismertetésével.) Hiszen a nemzeti identitás repedezésével, s Nápoly több évtizedes identisá-válságával együtt jár az öntudat, önkép újrafogalmazásának, újraépítésének – nyugodtan mondhatjuk, elementális – igénye.
Engem személy szerint épp ezért is érdekel rettenetesen mindaz, ami Nápolyban történik, a zenétől az irodalomig, hiszen azokat a folyamatokat, mozgásokat, ingásokat próbálom feltérképezni, amelyek a sokáig monolitnak, homogénnek sokszínűen egyarcúnak tekintett olasz nemzeti kultúra sémájától elkülönböznek, kibújnak alóla, megkérdőjelezik, újrafogalmazzák viszonyukat saját lokális és nemzeti identitásukhoz, tradícióikhoz.
A Pentameron számomra ebben az erőtérben működik ma, s a jelenkori fordításnak azzal a képtelen vállalással kell számolnia, hogy ebből valamit megmutasson. Milyen jó lett volna pár évtizeddel ezelőtt, a közolaszra átöltetett változatból készíteni fordítást, amivel eltakarhatók lettek volna ezen mindezen rétegek, kérdések, s kaptunk volna kezünkbe egy barokk klasszikust, kicsit avittast, kicsit porosat, esetleg kissé népieset, skanzeneset, de sokkal kényelmesebbet. Kivált a fordító számára. Király KInga Júlia azért is tudta jól megoldani a lehetlen küldetést, mert erdélyiként van némi külső rálátása, kicsit máshogy ismeri, használja a magyart, még ha nem is lehetséges e szöveg nápolyiságát visszadni, de a distanciát érzékeltetni tudja azzal, hogy a magyar olvasó számára felismerhetően más nyelven szólal meg a szövege, elkülönbözik a szépirodalom nálunk kanonikus regiszterétől.
Úgyhogy zárni nem lehet e bejegyzést másként, mint meghajlással, széles kalaplengetéssel a fordító előtt (csak azért nem barokkosan dagályos kézcsók gesztussal, hogy a ma ugyancsak trendi gender csapdába bele ne sétáljon a huszonegyedik századi gentlemanus.)
