Séták az olasz irodalom erdejében

Puskás István vagyok, a Debreceni Egyetem Olasz tanszékének adjunktusa, az olasz irodalom olvasója, oktatója, kutatója, fordítója. Blogom azért indult, hogy megoszthassam e találkozásaim során szerzett élményeimet. Hosszabb, főleg idegen nyelvű, cikkeim, valamint Távoli világok. Kulturális identitás és idegenség az olasz irodalomban című tanulmánykötetem olvashatók az academia.edu oldalon.

Friss topikok

  • Puskás István: @clive.: Reménykedem én is, jó volna igazán. Meglátjuk, érdekel-e kiadót... (2016.06.25. 10:41) Gyűlöletbeszéd
  • clive.: @Puskás István: Köszönöm a választ. Sok sikert hozzá előre is :) (2015.04.28. 21:34) A tanú teste - appendix 1.
  • Puskás István: Szegény Francesca, Morpheus áldozata lett, de Neked hála, új életre kelt. Köszönöm! (2014.02.04. 17:41) Túl a tengeren

Velencei mese

2014.10.22. 20:32 Puskás István

corto4.jpg

Egy velencei legenda szerint, legalábbis így tartja mostani bejegyzésünk egyik főhőse, Hugo Pratt, létezik a városban három titkos udvar, afféle átjárók egy másik világba, amelyet csak a helyiek ismernek. Ha elegük lesz e munkás világból, képmutatásából, hazugságaiból, a szenvedésekből, ezen át jutnak egy másik világba, a Másik Világba, ahol csupa gyönyörűség várja őket.

IMG_20141022_125637.jpg

A corte Rota, Pratt mitológiájában campiello dell'Arabo d'Oro.

Szép mese; a Velencét járó, a várostól elbűvölt idegen, aki már a mágikus városról szóló ezernyi lelkes és csodálattól kótyagos elbeszéléssel fejében és szemében érkezik ide, simán el is hiheti, hogy a) ennek a zavarbaejtően különös városnak a lakói tényleg így tartják, b) valóban léteznek ezen udvarok, s netán még meg is kísérelheti felkeresni őket.

sconta1.jpg

A corte Botera, a Maltese-mitológiában corte Sconte detta Arcana ma és Pratt rajzán.

arcana2.jpg

 

Ha más nem, a könyvesboltokban, hiszen a Hugo Pratt-féle legenda talán inkább mítosz, azaz metaforikus elbeszélése annak, hogy Velence telis tele van olyan történetekkel, mesékkel, amelyek révén a helyi lakos (és akár az idegen is) átléphet a másik világba. Ezek a történetek pedig nem papíron, nem a világhálón léteznek, hanem a kövek emlékezetébe írva. Nyilván minden városnak, minden emberi közösségnek megvannak a történetei, Velence viszont azért különleges hely, mert ezek a történetek, a város sajátos történetének köszönhetően, egyre csak rakódnak egymásra, egymáshoz, s ami igazán fontos, hogy olvashatóak maradnak hosszú időn keresztül. Írtam már arról máshol is, hogy a város titokzatosságának kulcsa, az ide értkező idegenre gyakorolt varázs esszenciája éppen e nyilvánvalóan jelen lévő, de az idegennek valószínűleg meg nem szólaló (érzékelhető, de nem érthető) történetekben találhatjuk.

Hugo Pratt nem volt tősgyökeres velencei, sőt még csak nem is ízig-vérig olasz, hisz atyai felmenői Angliából származtak, viszont a mesékre, mítoszokra, a varázslatra különösen nyitott gyerekkorát itt töltötte (hogy aztán felnőtt korában is mindúntalan visszatérjen ide, dél-amerikai, franciaországi tartózkodásai mellett otthonának e várost tekintse), tehát valahol félúton volt a velenceiség és az idegenség között, egész életében fáradhatatlanul kereste, olvasta ezeket a történeteket, s a mi szerencsénkre, közülük néhányat meg is osztott olvasóival.

corto1.jpg

Corto a velencei macskáknak adja elő az Édenkert-mítosz macska-verzióját.

Olvasót írok, pedig lehet, hogy sokak szerint óvatosabban kellene bánnom ezzel, és mondjuk az általánosabb befogadót kellene használnom, hiszen Pratt nem író volt a szó szokásos értelmében, hanem a huszadik század második felében felvirágzott nagy olasz képregénykultúra egyik meghatározó alakja. A hatvanas években jelentező alkotók, aki önálló köteteik kiadása mellett jórészt a linus című folyóirat körül csoportosultak egy olyan sajátos képregény-nyelvet hoztak létre, amelynek besorolása hazájukban nem kérdés: meglehet, a fumetto tekinthető önálló entitásnak, a popkultúra része, de Olaszországban irodalomként (is) kezelik, talán azért is, mert máig élő hagyomány, hogy prózaírók e sajátos médiumot is választják történeteik előadására. Státusa valahogy úgy alakul, mint a zenei kultúrában az opera, ami zene és színház és miegyéb határvidékein él, s mégis ha fakkot kell neki keresni, a zeneművészetébe pakoljuk. (És hát valmi ilyemi definíció felé hajlana a magyar meghatározás is: képregény).

Hugo Pratt a linus indulásának idején alkotja meg azt a figurát, aki köré aztán három évtizeden keresztül történeteit szövi, s aki külföldön első sorban a hatalmas képregénykultúrájú Franciaországban teszi őt népszerűvé (olyannyira, hogy második hazájává válik, számos műve ott jelenik meg első kiadásban). Corto Maltese a világcsavargó tengerész, kalandor igazi mediterrán alak, a fikció szerint Máltán született (nevét egy velencei udvarról, a corte del Malteséről kapta, a Palazzo Contarin del Bovolo mögött, a terecske nevét nem itt élő máltaiakról vette, hanem egy hajdan itt működött hotelről), apja angol tengertész, anyja pedig andalúz jósnő.

IMG_20141021_183242.jpg

A corte del Maltese híres csigalépcsője, a Bovolo.

Épp az előző bejegyzésben éltettem a Mare Nostrum, a mediterráneum sajátos kulturális terét, a mediterrán-identitást, amelyet évezredek óta a tengert járók éltetnek – Corto Maltese is ennek az identitásnak a gyermeke, még akkor is, ha életének jelentős részét az otthonán kívül tölti, Dél-Amerikától Szibérián át a Csendes-óceán szigetvilágáig becsavarogja a fél világot. Az öntörvényű, személyes szabadságát mindenek felé helyező, sajátos erkölcsi elveket valló, de egyáltalán nem gonosz, démoni Cortót leginkább Indiana Joneshoz lehetne hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy ő nem az a fajta nyugati ember, akinek kettős élete van, egy polgári, “rendes” és egy normákon kívüli. Ő sokkal integránsabb személyiség, amit származásának és hazájának, a Mediterráneumnak, illetve otthonának, a tengernek köszönhet, amelyek nem késztetik (kényszerítik) arra, hogy a modern, nyugati civilizáció normái szerinti egzisztenciát teremtsen magának. Talán egy pontosabb hasonlítás, ha spaghetti westernek jó-rossz fiúiban keresük közeli rokonait, ami arra is jó, hogy fordítva megérsük, miért is épp az olasz-spanyol vadnyugat teremette a Django-féle alakokat, miért nem az amerikai mitológia.

corto3.jpg

A Velencei mese egy lapja: Corto első találkozás a fasisztákkal.

Velence Pratt több Maltese-történetében felbukkan, de csak egynek válik főszereplőjévé, a magyar olvasó szerencséjére, ez az egy füzet megjelent hazánkban is a kilencvenes években. A Velencei mese szokás szerint egy kincsvadászat históriája, amely kincs itt, Velencében nem lehet más, mint egy mágikus erővel bíró tárgy, amely magán-magában hordozza a város mágikus erejét, agy épp ez kölcsönzi neki a saját történet által, tehát épp a város nyeri mágikus erejét a talizmántól. Pratt egy olyan mesét sző ebben az epizódban, ahol nem csak a kincsre vadászó jók és rosszak (és még rosszabbak), nem csak a megszerzendő tárgy áll a középpontban, hanem maga a város is, amely nem csak díszlet, hanem cselekvő részese, motorja is a történetnek. A képregény pont erre alkalmas medium: mind a történet, mint a szereplők, mind pedig a terek egyszerre élnek szavakban és vizuális jelekben, képekben.

A füzet nyitánya, bevezetője egy klasszikus prózai szöveg (ismét csak az opera párhuzamát hozhatjuk, ahol a overture tisztán zenei rész), ahol a narrátor pár Velencével kapcsolatos gyerekkori élményét osztja meg, felvázolva ezzel a történet terét és egyik kulcsszereplőjét, ezáltal teremtve kontextust és adva az olvasónak kulcsot a későbbi titkok felfejtéséhez – úgy, hogy igazi mesélőhöz híven cselesen vegíiti a faktumot a fabulával, nem csak valós helyekről elmondott mesékkel, de azzal is, hogy a mitikus beszéd eljárásai szerint átlényegíti, átformája a reális várost, a létező tereket, helyszíneke átnevezi, ezzel új jelentéseket, új funkciókat és új indentitásokat kreálva számukra.

widmann.jpg

A Ponte Widmann (nevét a szomszédos palotáról, illetve annak egykori tulajdonosáról kapta), Prattnál: Ponte della Nostalgia.

Mert a Velencében a különböző topográfiai nevek (a campók, a callék, a ponték nevei) igazi tulajdonnevek, nem a máshol megszokott módon emlékművek, tiszteletadások, hanem az adott tér létének, történetének, identitásának és egyéniségének megjelenítői és őrzői. Ha a várost egy szövevényes történetnek gonoljuk el, ezek a sajátos tipográfiával felfestett nevek a fejezetcímek, amelyek mögött, amelyekben a históriák lakoznak, rejteznek. Pratt, akinek nagy szenvedélye volt a csavargás és a titokfejtés Velencében, nyilván tökéletesen tisztában volt ezzel, amikor belevágott a városról szóló mese megírásába, hogy saját meséivel gazdagítsa az ezeregynél is sokkal több történetet tartalmazó könyvet.

IMG_20141022_145857.jpg

 

corto2.jpg

 Az Arzenált örző egyik görög oroszlán, rajta a történetben fontos szerepet játszó északi rúnák.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://olaszirodalom.blog.hu/api/trackback/id/tr656817193

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása