1981 nyarán, két napon keresztül egész Olaszország egy hatéves kisfiúért, Alfredinóért izgult, aki egy Róma melletti kisfaluban, Vermicinóban egy hatvan méter mély artézi furatba esett június 10-én. Napokig próbálkoztak kimentésével, kétségbeesett versenyfutás az idővel, de hiába. A holttestet csak 28 nappal később tudták kiemelni. A családi tragédia média- sőt, kultúrtörténeti eseménnyé vált azzal, hogy az állami televízió egész élőben közvetített a helyszínről, egy ország izgult a kisgyermekért.
1981-ben, kilencévesen annyit tudtam az akkori Olaszországtól, hogy az egy veszélyes, félelmetes hely, emberrablók, zsebtolvajok és terroristák lakják, no meg zsivány feketézők, akik tíz évvel korábban jól átverték nagyapámékat, akik életükben először és utoljára jártak ott (úgy egyáltalán Nyugaton) egy buszos kiránduláson. Giuseppe Genna (nálam három évvel idősebb), Milánó egyik külvárosi lakásában követte a történéseket, rémálmaiban kisértett, életének, identitásának részévé vált, örökbe belé költözött Alfredino, telt múlt az idő, Genna regényíróvá cseperedett, először krimiket jelentett meg, de az ezredforduló óta a New Italian Epic ’labeljének’ egyik szerzője. 2005-ös regénye, a Dies Irae visszatér e meghatározó élményhez, belőle bontja ki az ezredforduló Olaszországát.
Genna eddigi munkásságának nagyregénye (nem csak a sűrű 770 oldal miatt) a kelet-európai, vagy inkább egyenesen a magyar olvasónak nagyon ismerős, otthonos lehet szöveg (volna, ha olvashatná magyarul, hátha egyszer...), leginkább Nádas prózája okán. (Genna épp a napokban posztolt oldalán egy Vígh Mihály-muzsikát, méghozzá Tarr Béla Torinói lovának zenéjét, biztos tetszene neki Krasznahorkai is, ha volna tőle bármi olaszul). A filológus jobb, ha nem mozdul rá, biztos szó sincs konkrét hatásokról, inkább a véletlen csingilingjéről, arról, hogy hasonló tapasztalatok (még ha két különböző generációról is van szó) hasonló módon artikulálódnak az irodalomban. A párhuzamos történetet nem is erőltetem tovább, csak a honi érdeklődő számára kívántam valami ismerőshöz hasonlítva pozícionálni a szöveget. Genna regénye persze sokkal inkább az olasz próza-hagyományba és jelenkorba szövődik; a NIE egyik szép mintapéldánya.
Ha NIE, akkor sejthető, tudható, hogy a fele sem tréfa, szó sincs posztmodern mixelgetésről, sokkal inkább Itália – és saját – vájkál kíméletlenül Genna. Ó, persze, a narrátor, aki „Genna”, de mivel P.P.P. poétikája (az Olaj) ott lebeg a textus felett (vagy inkább alulról táplálja), a szöveg nem akar sem önálló életet élő tárgy, se semmibe futó, folyton alakuló alakzat lenni, hanem maga a szerző formálja szavakká, mondatokká magát, magát írja meg (valami ilyesmi intenciókat lehet tudni Nádas készülő új regényéről), nem élezni-növelni akarja a távolságot olvasó és szöveg, olvasó és író között, hanem a lehető legkisebbre csökkenteni, már ha áthidalni sose lehet.
A társadalom és a személyiség élveboncolása is nagyon P.P.P. gesztus (meg is szólítja, tetemre is hívja a szöveg), no és a kettő egymásra vetülése is. Pasolini volt az első, aki az olasz irodalomban az egyén testét, személyiségét, identitását a társadalom és a kultúra hálójában, társadalmi-kulturális meghatározottságként figyelte, épp akkor, amikor például a francia filozófus, Michel Foucault először írt ilyesmiről. 2005-ben ez már nem olyan nagy truváj, de az olasz irodalomban ég bőven nem megy közhelyszámba (Pasolini nem megy le könnyen az itáliai közönség torkán sem).
A Dies irae igazi generációs regényként a mai negyvenesek, az X generáció világát próbálja megfejteni, megérteni, megfogni, épp azt a világot, amely a nyolcvanas-kilencvenes évek posztmodern mámorában, a fogyasztás eufóriájában kicsúszott a marokból. A kétezres évek Milánójának jelenetei nagyon jól ismert képeket hoznak, a középosztály - melynek ott bőven része (volt) a korábbi munkásosztály jelentős része – spleenjét, nihiljét, a fogyasztás rítusaiba belefásult de váltani lusta népséget számosan elénk hozták már az irodalomban és filmen, ami Genna szövegét figyelemre méltóvá teszi, hogy elindul visszafelé a múltba, megpróbálja megválaszolni a „Honnan, hogyan, miért jutottam, jutottunk idáig?” kérdését. A regény egyszerre keresi a saját identitás és a közösségi identitás jelenleg detektálható állapotainak eredetét, így egyszerre mozgatja a memoár, a családregény és a klasszikus társadalmi tabló szálait, megmutatva, hogy az egyén élete ezer szállal szövődik az őt körbe vevő világba, de az is csak és úgy az, ami, amivé és ahogyan a közösség tagjai teszik – azzal, hogy a maguk számára valahogy értelmezik, s ez alapján valahogy viszonyulnak hozzá.
A Genna-mitológiában, vagy inkább történelemkönyvben Alfredino tragikus históriája, illetve 1981. június 12, a kisfiú halálának napja lesz az a pont, ahol az ami most van, elkülönbözik, önálló útnak indul attól, ami korábban volt. Ebben a narratívában ez az esemény mutatja fel emblematikusan, hogy a vérzivataros ólomévek után a Hatalom új taktikára váltott, a politizálás, a hatalom gyakorlásának tradicionális módjait felváltotta a tömegmédiumok által uralt, sőt feléptett virtuális valóság felépítésének és működtetésének gyakorlata, a valóságsók világa 1981-ben kezdődött, akkor, amikor a fogalom még nem is létezett. Mint emblematikus esemény, igazi emlékezethely, e pontban sűrűsödnek az adott szituáció politikai játszmái, gazdasági, politikai érdekei és az elbeszélő szubjektum személyes és családi viszonyai.
Az író-narrátor számára a személyes, családi (a szülők, nagyszülők tragikus történetei) és társadalmi trauma (melyet az 1981-es év, ez az esemény jelenít meg) az a pont, ahonnan felgöngyölíthetővé válik, vagy inkább láthatóvá válik a történet. A trauma a megértés, a megfejtés kulcsa. Viszont a kulcs megtalálása még nem fejti fel a rejtélyt, a krimiíró Genna kérlelhetetlenül nyomoz tovább, 1981-ből vissza a múltba, a hetvenes évekbe, sőt, egészen a második világháborúig, és előre a jelen, 2005 felé. Csakhogy ennek a nyomozásnak nyilván soha nincs vége. Az aktát 2005-ben ideiglenesen lezárta, amit addig kiderített, közre adta. De a munka nem állt meg, most is zajlik, készül a Dies irae folytatása.
