Folytatva a kortárs olasz irodalom szerintem legérdekesebb, legizgalmasabb fonalainak bogozását, ideje szót ejteni Isabella Santacrocéról, napjaink talán legpopkulturálisabb popkulturális ikonjáról, arról a szerzőről, aki a populáris kultúra mediális és egyéb eszközeit legtudatosabban működtetve építi munkásságát és magát-avatárját kis híján húsz éve.
Santacroce az Ifjú kannibálokként címkézett generációhoz került beskatulyázásra, azon szerzők közé, akik a kilencvenes évek második felében a vájtszemű irodalmat kolonializálták a populáris kultúra birodalmából. Felmenőik közül kiemelkedik az előző posztban bemutatott Tondelli, ők törvényerőre emelték azt, ami Tondellinél még ribilló, törvényszegés volt, az ellenérzetekkel teli ítészek szerint a sárba rángatták a nemes olasz irodalmat azzal, hogy a szövegeket tágra nyitották a jólléti állam popkultúrájában felcsereperedettek világa előtt, s a kapun bezúdultak a tudatmódosító szerek, a pop, rock és mindenféle egyéb stílusú zenék, a trendi és szubkulturális viseletek, a globalizált világ produktumai a mangától, az animétől a videojátékoktól a hollywoodi filmekig.
Ikonképzés - Santacroce mint dj
Santacroce ebben a társaságban is különleges figura: mindenek előtt, amint említettem, igen erőteljesen-tudatosan épít egy ikon-imázst, ehhez szükségképp kötődik egy karakteres szubkultúrához, ezáltal felmondja a nemzeti kultúra, irodalom diskurzusához tartozást, és helyét a globális kultúrában jelöli ki. (Persze, mivel olaszul, olaszoknak, Olaszországban ír és él, szükségképp diszkurzív viszonyban marad a saját, mondjuk, nemzeti kultúrával és irodalommal, ám munkái nagyon azon igyekeznek, hogy egy másik hálóba szövődjenek). Szövegeit tehát egy saját maga által teremtett kontextusba szövi, amelyet csupa, az olasz nemzeti kultúrától idegen elemből rak össze, leginkább angolszász gyökerű dolgokból, hagyományokból, leginkább a gótikus tradícióból, illetve annak ezredfordulós remixeiből, amelynek vadabb hajtásait a hazai nagyobb közönség jórészt a zene világából ismerheti (Marilyn Manson), míg szelídebb, poposabb vonalát mondjuk Tim Burton mozijaiból.
Ha Santacroce nem volna, e szubkultúra valószínűleg Itáliában is jórészt a zenei szubkultúrák területén maradna, ám neki köszönhetően lassan két évtizede immár az irodalomnak is része. Mert az írónő szövegei viszont olyan minőségben készülnek, hogy nem lehet egy kézlegyintéssel lesöpörni őket az asztallapról, muszáj a kritikának is számot vetni velük, sőt, méltatói között olyan tekintélyek is akadnak, mint Alessandro Baricco.
Santacroce belépője 1996-ban igen látványosra, botrányosra sikeredett, a Destroy című regény az évizted egyik nagy botránya lett. Remek konceptuális kötet ez, minden adott benne, hogy a kult-státuszt kivívja: a történet egy Londonban élő fiatal olasz lány, Misty egyes szám első személyű elbeszélése, aki naplószerű feljegyzésekben tárja az olvasó elé életének alkohollal, pszichoaktív szerekkel, kínai szószokkal, testnedvekkel és zenével átitatott dirib-darabkáit. Teszi ezt viszont remek stílusérzékkel, az akkoriban igen trendi amerikai-típusú minimalista prózát, az Ellis-vonalat remixelve a Pasolini és Tondelli – féle olasz vonallal, amely a fiatalok szlengjével ütötte fel az olasz irodalom huszadik századra erősen elhasználódott nyelvét. No és persze teszi ezt nőként, a feminizmus, a gender-trend felfutásának kelős közepén; s bár, mint arról már e blogon is szóltunk, a női hang a modern olasz irodalom régóta karakteresen jelen lévő vonala, Santacroce volt az, aki a big boom után született, az ólomévek forrongásait immár csak hírből ismerő pop-generáció lányainak először adott hangot.
részlet a Destroy borítójáról
Azóta is ezen az erőteljesen nőies hangon szólal meg, de nem az emberiség fölött őrködő, védő, a gondoskodó Anya-archetipust, nem a társadalmi konvencióktól megnyomorított Asszonyt játssza, s nem is a jópofi metropolita szinglit alakítja, hanem a punk-gót szubkultúra lázadó, konvenciókat nem tűrő, mindenben a Mást kereső stílusában építkezik, amelyben a közízléshez képest bármiféle deviancia remekül meg tud élni.
Persze, ez még édeskevés lenne ahhoz, hogy irodalmilag értékelhető produktumok jöjjenek létre, ez csak az alkalmazott dresszkód a szövegen, amely azért inkább azzal üt (kivált, ha az olvasónak valami köze a Santacroce által bejárt szubkultúrákhoz és így azokat sztereotípiáktól, előítéletekről inkább mentesen, „belülről” tudja szemlélni), hogy nyelvileg, stilárisan öntörvényű, de remekül működő, szépen, mívesen kivitelezett, és persze a spektákulum alatt/mögött/felett napjaink olasz rögvalóságának nyűgös ügyeit feszegeti, leginkább azzal, hogy az értékek, célok nélküli, sokak szerint újra a világpörgés perifériájára szorult ifjú nemzedék világhoz és magához való viszonyának ad – igen erőteljesen, Mansonhoz hasonlóan hol üvöltve, hol hörögve – hangot.
Ikonképzés - a melankolikus, érzékeny Írónő
A mai magyar olvasónak külön tanulságos lehet, hogy mind a Destroy mind az azt követő Luminal világban szédelgő tini-hősnői odahagyják Olaszországot, amelyet provinciálisnak, periferikusnak éreznek (az Élet máshol van), és Londonban, Berlinben próbálnak valamit kezdeni magukkal (már ha arról a konzum- popkultúra világában le is tettek, hogy magukat neveljék, felépítsék.). Nekünk egyelőre marad a várakozás (remélhetőleg tényleg csak idő kérdése), hogy a külföldre kizúdult magyar ifjúság mikor szólal meg, mikor kezdi elmesélni saját történetét.
Az első szövegek, a Destroy, a Luminal inkább a nyolcvanas évek, Tondelli hangját próbálták imitálni, a 2006-os Zoo című regény konzervatívabb hangon egy morális és érzelmi katasztrófába zuhanó család „tradicionális” történetét mesélje el, leszámolva a keresztény-polgári család(regény) illúziónak bizonyuló modelljével és narratívájával s helyette a család = pokol narratívát hívja életre. Legutóbbi, trilógiává izmosodó művei, a V.M. 18, a Lulú Delacroix és az Amorino a dark-gothic és pop szürrealista vonalon mozogva beszélnek női hangon, női szemmel az ezredforduló utáni Nyugat szürreális, azaz racionálisan meg nem ragadható tébolyáról és botrányáról.
Arról a világról, ahol a nyugati modernitás értékei, alapelvei (a humanizmus és társai) már nem hogy nem működnek, de teljesen érzékelhetetlenek, a nyugat több évtizedes kísérlete arra, hogy a nevelés, a társadalom kiművelése által jó embereket és egy jobb világot építsen fel, nem hogy kudarcba fulladt, de már rég el is felejtődött, s nagyon úgy néz ki, a sokáig az ész, a ráció által uralmi kívánt vágyak vették át az irányítást az ember és a világ felett.
A trilógia történetei ismét kivonulnak Olaszországból, s külföldön, Angliában és szürreális fantáziavilágokban találnak otthonra, ám sokkal erősebbnek érzem a kulturális referenciákhoz kötés és a metaforikus-fikciós világok építésének igényét (saját terepen, talajon szólaljon meg a gótikus-remix) és a nemzeti, országos aktualitások helyett egy szélesebb kontextusról szólás intencióját, mint a kilencvenes évek regényeiben, ahol a hazájukat odahagyó olasz fiatalok tematikája korszak olasz valóságáról, társadalmáról mondott ítélet is volt.
zsánerkép a pop szürreál modorában
N.b. ha erről magát a Művésznőt kérdeznénk, ehhez még csak nem is közelítő válaszokat kapnánk valószínűleg, mert megszólalásaiban rendre kerüli, hogy akárhogyan is értelmezze műveit, vagy akárcsak saját magát, imád kisiklani a válaszok elől, szeret értelmetlenségig talányos válaszokat adni, vagy válasz helyett visszakérdezni, s az olvasóra bízni a jelentésadás, az elemzés feladatát, ami egyrészt a nyegle Popsztár attitűdje, másrészt a talányosságba burkolózó Művészé. Úgyhogy, annak ellenére, hogy egy nagyon látványos Ikonnal van dolgunk, inkább mégiscsak érdemes a szövegeivel foglalkozni, azokat faggatni, s csak utána megnézegetni a Santacroce – facebook profil szépen komponált beállításait (no és a fanklub magamutogató tagjait).
