Épp a minap zajlott Debrecenben a kulter.hu immár szokásos, éves konferenciája, a Kultok, melynek idén azt vizsgálta, hogyan zajlik a kortárs irodalomban a márkázás, a brandépítés. A vizsgálódások keretét az a meglátás adta, hogy amint a kultúránkban ma általában minden területen, az irodalom sem tud működni a piaci mechanizmusok működtetése nélkül. Az előadók példák sorával bizonyították, hogy ma nincs, nem tud lenni szerző, szöveg anélkül, hogy magára ne piacon versengő termékként tekintene.
De persze nem csak a szerzőket és a szövegeket hatja át e szemlélet – mi, olvasók-fogyasztók sem tudunk nem úgy tekinteni a szerzőre és művére, mint ami nem áruként határozza meg magát, s ekként nem tudunk nem márkázott termékként tekinteni rájuk, s úgy manőverezünk közöttük, ahogy rutinosan siklunk bevásárló kocsink korlátjára dőlve a hipermarketek polcsorai között.
Egyre csak bolyongunk a hatalmas raktár-térben, mint egykor az olvasók az elbeszélés erdejében, s persze számos olyan címkével is találkozunk, ami önakaratán kívül kerül ide – bármilyen produktummal találkozunk, nem tudunk nem így tekinteni rá, még ha annak eredeti intenciói távol álltak volna az áruként működéstől.
Erre sorsa jut mindenki, kivétel nélkül, még Pier Paolo Pasolini is, pedig, ha van valaki, aki irtózott és harcolt a fogyasztói társadalom elpiacosító mindenhatósága ellen, akkor az ő volt. Abba most nem megyek bele ez alkalommal (megtettem már e helyütt máskor, s még bizonyára fogom is hajtogatni), Pasolini miért aktuális napjainkban, miért erőteljes a jelenléte az olasz és a csizmán kívüli nyugati kultúrában. Most arról mutatok egy példát, hogy minden gesztusunk a konzum-univerzum atomjaiból épül, nem tudunk nem a része lenni – a legőszintébb jóindulat, és a direkt bekapcsolódás nélkül is.
Én legalábbis nem feltételezem, hogy Elettra Stambulist és Gianluca Costantinit az olvasók kegyeibe férkőzés, s a termék minden áron való értékesítése vezette volna, amikor elkészítették Pasolini titkos naplóját. Azon a szálon most nem fogok tovább kapaszkodni, hogy persze – épp az előbb mondtam – nyilván nem voltak mentesek a piac logikájának megfelelés kényszerétől, amit gyakran nem is kényszernek érez az ember, sőt egyáltalán nem is érez, csak csinálja. Ami engem most érdekel, hogy egy olyan figura, mint Pasolini hogyan válik a kultusz tárgyává, már ha annak idején alanya nem is volt, azaz maga nem művelte azon praktikákat, amelyek brandet építenek, terméket márkáznak. Na jó, dehogynem, hisz vele is ugyanaz a helyzet: akkor is márkázta magát, amikor épp arról beszélt, hogy nem akarja márkázni magát.
Pasolini ma igazi kultszerző, kultikus figura Olaszországban (a definícióval most adós maradok), talán nincs is hozzá hasonlíthatóan erős szuperbrand. A Titkos napló pedig már alcímében leleplezi magát, leleplezi, hogy PPP-re mint brandre tekint, hiszen a könyv tárgyaként a következőt adja meg: "Pier Paolo Pasolini élete mielőtt Pasolinivé vált volna". Pier Paolo Pasolini a természetes személy, míg Pasolini a brand, ami áll a természetes személyből és az általa létrehozott művekből, az általa tett művészeti és/vagy közéleti megnyilvánulásokból. A kötet azzal akar újat mondani (azzal pozícionálja magát, azzal vonja magára a figyelmet), hogy Pier Paolo Pasolini gyermek- és ifjúkorára koncentrál, amikor még nem lépett Pasoliniként az olaszok és a nagyvilág tekintete elé, s nem született meg ekként Pasolini.
A címből sejthető, hogy nem hagyományos biográfiai munkát veszünk kézbe, hisz ez egy titkos napló – ami azért titkos, mert nem volt megismerhető, hozzá teszem, a napló alapon titkos, alapon nem olvasó elé szánja írója, hacsak nem e szövegformát választja az irodalmi fikciója keretéül. Itt pedig épp az utóbbi esettel van dolgunk. Természetesen nem valós titkos naplóról van szó, hanem fikcióról, ami azért nyúl a napló formátumhoz, hogy megkülönböztesse magát és az általa bepásztázott életszakaszt a későbbi, tudatosan a nyilvánosság elé álló korszaktól. A szerzők ugyanakkor azzal próbálnak mégis hitelesek, ’autográfok’ maradni, hogy az általuk kitalált napló szövegét Pasolini későbbi – gyermek- és ifjúkorával foglalkozó – szövegiből vett idézetekből és utalásokból állították össze.
Az igazat megvallva, a kísérlet számomra korántsem egy jól sikerült ötlet, s az eredmény sem olyan kötet, ami alatt megreccsenne a könyvespolc. Hiszen alapjában véve torzít az a perpektíva, ami aegy élet adott szakaszában megszületetett szavakat, képeket direktben megfeleltet azon másik állapottal, amelyekre vonatkozni tűnnek. Mintha a múltról tett kijeletnés csak a múltról szólna, s nem legalább annyira a jelenről. MIntha Pasolini felnőtt korában tett kijelentéseből meg tudnánk fejteni gyermekkorát, fiatalságát. Kétségtelen, hogy a felvillanó fények beviágítanak ezt-azt, de a fény manipuláló erején keresztül kapjuk csak a látványt.
Pasolini életének igazából jó ismerhető, alaposan felderített mozaikjait sorjázzák lapról lapra, megpróbálva kiválogatni, kiemelni azokat a momentumokat, amelyek közkeletűen a későbbi Pasolini-brand alapvonásait adták, nem sikerül új oldaláról, újperspektívából láttatni a figurát, ezzel a titokfejtés heuréka-élménye, a beavatás katarzisa elmarad, inkább a brand épül mégiscsak - tovább.
Ami viszont mégis figyelemre méltóvá teszi a kötetet, az a szöveges részek mellett erőteljesen, hangsúlyosan jelen lévő vizuális elemek, rajzok, PPP Pasolini korszakából való képi idézetek szerepeltetése, melyek sokkal fontosabb részét képezik a kötetnek, mintsem hogy egyszerű illusztrációként tekintsük. A képi elemek túl vannak az illusztráción, de még innen a képregény-ségen.
Számomra ez azért figyelemre méltó, mert a miénkhez, a magyarhoz képest nagyon más kép-szöveg viszony kultúráról látszik tanúskodni, úgy érzem, ez is egy olyan alkalom, amikor egy másik vizuális és szóművészeti kultúrába nyerek bepillantást. Amely kultúrának a gyökerei valahol az alteritás mélyén gyökereznek. Nem tud nem eszembe jutni Leonardo, aki a világot szavak és rajzok együtt hatásába tudta megragadni, vázlatlapjain a skiccek és a mondatok egymáshoz képest nem alá-fölé rendeltségi viszonyban vannak, hanem kiegészítik egymást, együtt ragadják meg, együtt artikulálják a világot.
Az, hogy a Titkos napló ezzel a módszerrel él, egyszersmind beismerése, leleplezése is annak, hogy pusztán szavakkal lehetetlenség, képtelenség megrajzolni PPP portréját – persze, a képekkel sem fog sikerülni, de legalább fel lehet villantani, milyen szövevényes ügy ez, s lehetetlen vállalkozás egy szubjektum teljességét megmutatni, hogy lehetetlen szilárd körvonalakat rajzolni, még ha a márkázás pont az ti s hazudja, azt akarja elhitetni, hogy bárki is beleférhet egy logóba.
