Néha-néha hajlamos vagyok a hübrisz bűnébe esni, s már-már azt gondolni, kezdem kiismerni magam Velencében, hogy a határon túl tébláboló idegen helyzetéből kicsit sikerült előrébb araszolnom. Azért annyira nem ragadtatom magam, hogy azt gondoljam, a vonalon sikerült átlépnem (erről, mivel a magyar Alföldre és nem a lagúnák közé rakott le a gólya, egy örök életre lemaradtam), de talán a már nem itt, még nem ott gyepűjéig sikerült eljutnom.
Ezt a helyzetet próbálom megjelenteni, illetve innen próbálok tudósítani Idegen Vezető néven az avorospostakocsi.hu-nak küldött, s ott szerencsére meg is jelent ’leveleimben’. Noha jó ideje tudok létezéséről, de csak ezen írások születése után vettem először kezembe Tiziano Scarpa Venezia é un pesce (Velence egy hal) című kötetét, ami azért lett különösen érdekes számomra, mert lehetővé vált így a saját szövegek összeolvasása egy másik mostanában született Velence-élményt taglaló darabbal. (Talán épp azért halogttam a könyv elolvasását, hogy előbb én hadd jussak valamire Velencével...) Persze Scarpa és én ég és föld, ő a kortárs olasz próza egyik legjobbja, én meg csak egy műkedvelő dilettáns. Nem is a szövegek minőségét méregettem, hanem azokat a helyezeteket, amelyekből azok születtek, illetve persze kíváncsi voltam arra, mit mond el egy helyi, egy a falon belül otthonos elbeszélő arról, amit én kintről látok, és valahogy megpróbálok szavakba ölteni. Scarpa számomra ellenpróbaként működik, hogy tisztább legyen, mit sikerül észlelnem, megértenem abból, mit is Velence, s mi is velenceinek lenni.
A Velence-hal azonosítás meglehetősen közismert (talán nálunk i)s, a hal-identitás egyrészt a sematikussá tehető várostérkép metaforizálásából (’halasításából’), másrészt a tengerben-létből ered, s mint ilyen nyilván megpróbál egy képben sűríteni egyfajta identitást, önképet. Ami Scarpánál viszont nem lesz több a borítón feltűnő piktogramnál, ugyanis a szöveg a későbbiekben nemigen viszi tovább ezt az azonosítást, teljesen más utakon jár. Amit én azért nem bánok, mert többször épp oly módokon, oly pontokon próbálja meg artikulálni, elmondhatóvá, elmondottá tenni a Velence-flest, ami nekem is működött a szövegtől függetlenül. Talán legerősebben a város és a láb emlékezete közötti kapcsolatról beszél, arról, hogy a várost többek között a lábunkkal tesszük sajáttá (nem magunkévá!), azaz benne gyalogolva, benne járva tudunk közelebb kerülni hozzá -ennek pedig fontos része az eltévedés. A sikátorok közötti elveszett kódorgás, a tájékozódás elvesztése majd megtalálása, a sok ilyen élményből kialakuló ismeret, a bolyongások során rögzülő fix pontok, az emlékezetnek köszönhetően alakuló ismerősség (otthonosság?) érzés számomra is fontos tapasztalat volt.
Tanulságos, ahogyan megpróbálja a városhoz fűződő viszonyt megfogalmazni: azt a megoldást választja, hogy az érzékelés, a kontaktus különböző módjait veszi sorra, testrészről testrészre halad, hiszen a test jelenti a világ és a saját magunk közötti kapcsolatteremtés és –tartás elsődleges terét, a testen, a testben történik meg minden pillanatban e találkozás. A város e konstrukcióban tehát nem elsősorban kulturális produktumok tárháza, nem a múzeumok, a festmények, a szobrok és a hozzájuk kötődő emlékek (személyek, események) a lényegesek; sokkal fontosabb az, amit az ember meg tud belőle tapasztalni, fel tud belőle fogni, érzékelni tud belőle, a bédekkerekben, a (művészet)történeti könyvekben, lexikonokben tárolt és közvetített tudás helyett fontosabb az, amit az ember maga tud önmaga számára megszerezni.
Azért az utolsó fejezetben csak sikerül kilépni ebből a szerepből, ebből a helyzetből a narrátornak, az író, a szóművész nem tudja megállni, hogy ne citálja ide a városról szóló, számára legbeszédesebb könyveket (megintcsak testrészek szerinti csoportosításban), azokat a mások által írott szövegeket, melyek szerinte az idegent közelebb vihetik a hely megtapasztalásához, megértéséhez.
De nem csak ebben érzékelhető az elbeszélő sajátos in between (közötti) helyzete, az, hogy két pozíció között oszcillál folyamatosan, örökmozog, mint a kvantum: egyrészt született helyi lakos, aki itt és most megpróbálja szavakba önteni, mit jelent számára velenceinek lenni, másrészt ezt úgy kell megtennie, hogy a Máshonnan valók számára is értelmezhető legyen, mivel olvasói nyilván főleg nem idevalósiak. Velence, egy valós, fizikálisan is létező tér kapcsán kirajzolódnak (egyfajta) identitásának körvonalai, amelyek tehát terekben, sikátorokban, kövekben öltenek testet, de ugyanúgy egy személyhez tartoznak, mint annak érzelemi, gondolatai a világról, emberi kapcsolatai stb, egyszóval mindaz, amit egyénnek, individuumnak szoktunk mondani. A Térhez fűződő viszony elbeszélése igazából önmaga megmutatása, pontosabban megkonstruálása is, mintha például memoárt írna. Amikor szintén azt kell valahogyan megoldani, hogy az (ön)megértés munkája olyasvalakiknek szól, akik szükségképp kívülről szemléik azt az építményt, amit létrehoz az ember.
Scarpa ezt a helyzetet sajátos módon azzal erősíti, hogy egyébként rövidke szövegéhez appendixeket csatol, melyek egyrészt tovább fejtegetnek, magyaráznak (saját szövegek), de szerepel ott két Idegentől származó írás is, mintegy megjelenítve a külső nézőpontot. Itt mintha az az érdekes helyzet adódna, hogy a helyi, az otthon lévő hívná segítségül a saját maga által megfogalmazottak igazolására, erősítésére az Idegent. Mint ahogy mi is számtalanszor a Másik tekintetében, szavaiban keressük önmagunk tükörképét, visszaigazolását.
