Abel Ferrara tavaly bemutatott Pasolini-filmjének nyitó jelenetében Willem Pasolini franciájul ad interjút, miközben utolós, Salò című fimjének kockái váltakoznak a kérdez-felelek jelenettel. A beszélgetés témája a szex és a politika, no persze nem bulvár összefüggésekben, s nem is PPP saját életével kapcsolatban, hanem arról folyik a beszéd, hogy a szex is politika, minden politika.
Nem is a Salò egyébként még mindig provokatív jelenetei, s nem is a nagytotálban hozott Pier Paolo Dafoe miatt volt erős számomra a nyitány, azért borsóztam kicsit, s bólogattam lelkesen, mert – számomra tökéléetesen hozva az ouverture-szerepet, azaz jelölve ki horizontot, kínálva kulcsot a következőkhöz – épp arról volt szó, s számomra sokat mondóan franciául, ami most számomra is a legérdekesebb eleme a PPP-életműnek.
A film egyébként az író (mert magát első sorban annak tekintette) utolsó napjainak felelevenítésével próbálja meg, s nem sikertelenül, megmutatni, ki is volt Pasolini. Egyszerre tudunk nagyon sokat s nagyon keveset a borzalmas halál előtti órákról, napokról, minden percet rekonstruáltak a nyomozások, az emlékezések, csak épp a legfontosabb nem derült eddig ki, a ki és a miért meg a hogyan, annak ellenére, hogy született jkogerős ítélet, letöltöt börtön a gyilkosság miatt. Nem is annyira életrajzi munkáról van szó, holott kronológiai rendben halad, nem a biográfiai tények számítanak, a rendező azon van, hogy megmutassa, ki is volt ez a figura. Biztosan lehetne más portrét is rajzolni, de én személy szerint nagyjából azt az alakot láttam viszont, akit én is látok.
Meglehet, Ferrara, úgy néz ki, túl van már legendás, kultikus ördöngős-korszakán, már olyan mint az idősödő rocksztár, aki még nyomja a rock’n’rollt, de hangja már kopottas, erőtlenke, viszont a hosszú évek rutinja segíti, s persze, ez már életforma, nem bír leállni. Szóval, konrátsem olyan erős mozi, mint a hajdani nagy darabok, nem is azért, mert nem fogalmaz olyan provokatívan 2014-ben, amilyen provokatív volt negyedszázada, bár a visszafogottság Pasolininek jót tesz, nem megy el a közhelyes sztereotíp, hatásvadász irányba, viszont sok apró részletetet remekül hoz.
Például azt, hogy az életrajzie eseményekben ott él, mindúntalan felűnik az a Szöveg, amin utolsó óráiban is gőzerővel dolgozott, a Petrolio, a Kőolaj. Ez ismét csak adott pár heuréka-élményt, hiszen épp a számomra legfontosabb jelenek közül kelt életre pár, ami azért megerősítés volt, hogy talán nem olvasom félre, jó helyről, jól ‘látcsővel’ közelítem. Szex és politika, test és hatalom egymásra vetülése, egymásba íródása e közelítés kulcsa.
S itt érünk vissza a bejegyzés felvezetőjéhez. Azt gonolom én is, hogy e kérdésben Pasolininek sikerült nagyon fontos meglátásokra jutnia, s azt sikerült igen erőteljesen meg is fogalmaznia. Már korai szövegeiből, filmjeiből, újságcikkjeiből jól látható, hogy mestere, Antonio Gramsci inspirációi alapján a társadalmat, s azon belül a kultúrát hatalmi játszmák tereként és eszközeként látta, amely történésekben az egéyn a testével vesz részt. Pasolini számára a test soha nem biológiai, fiziológiai egyésg, szervezet volt, nem is a nyugati metafizikai tradíciót követve a lélek és a szellem lakhelye (börtöne), hanem kulturális meghatározottságok és hatalmi érdekek alakította entitás, amely felmutatja (leleplezi) egy kultúra és egy társadalom (mint hatalmi érdekek, kűzdelmek alakította emberi közösség) sajátosságait; allegoriaként működik, jelek olyan együtteseként, amelye egy komplex üzenetet tudnak hordozni, jelentések sokaságát tudják felmutatni, összefüggéseikben. A test tehát tanú, beszél arról, amiben él, amiben működnie kell.
Meglehet, ez a megközelítés ma már szinte közhelyes, evidencia-szerű, de a hatvanas-hetvenes évek fordulóján korántsem volt ennyire egyértelmű. Épp PPP-vel párhuzamosan (de egymástól inkább függetlenül, bár számos közös forrásból merítve) a francia filozófia és társadalomtudomány (szociológia) jutott nagyon hasonló felismerésekre. Ezért volt jelentéses, szokat mondó számomra a francia nyelven prezentált felvezető. A felismerések másként kerülnek megfogalmazásra, hiszen Pasolini nem tudós, hanem író volt, ő erősen poétikus nyelven artikulálta azt, amit a tudomány megpróbált egzakt fogalmakban megragadni, de a konzekvenciák igencsak hasonlatosak.
A szereplők, a szereplők testei nyilván nem lehetnek hús-vér alakok, organizmusok, nem is ez a dolguk, hanem az, hogy olyan tapasztalatot tegyenek láthatóvá, amely bár minden valós testnek sajátja, de nem biztos, hogy azt reflektáltan teszi. Áll ez azokra a cselekvésekre, állapotokra is,a melyek szorosan testi funkciók; a test működésében is kulturális és hatalmi (politikai) összefüggések válnak láthatóvá. Amikor két test egymással kapcsolatba kerül (ennek nyilván kiemlet jelentőségű, emblematikus esete a szexuális kapcsolat), nem két egyén és nem két biológiai organizmus, hanem két kulturális és társadalmi szituáció, két érdek, két mentalitás kerül kapcsolatba, s ami közöttük megtörténik, az az általuk reprezentált csoportok, osztályok között megtörténő interakciókat beszéli el.
Pasolini a testek (és az taluk hordozott csoportok) kapcsolatában az idegenség, a távolság, a meghasadtság állapotait is megjeleníti, hiszen minden interakció csak azért következik be, mert valami olyannal találkozik az Egyik, ami nem ő, ami Másik, s ezt a helyzetet próbálja valahogyna kezleni, ezt kell valahogyan kezelnie. Az előző bejegyzésben bemutatott részlet a Kőolajból éppen erre a szituációra jó példa. És persze még nincs vége, most nem lelőnöm a poént, nem szabad spoilereznem, de annyi elárulható, mert sejthető, hogy tartogat még fordulatot és tanulságot az epizód hátralevő része.
…Már nem az irodalom(tudományosság) területe, de a felvetett témáról szólva, nem tud nem eszébe jutni az embernek Pasolini teste, azok a képek, amelyek rettenetes gyilkosság után készül
tek róla. S nem csak maga a felismerhetetlenségig meggyötört és megalázott test, hanem maga a helyzet, ahol, amiben látható, ahogy a hivatalos és nem hivatalos személyek között hever a földön, ki ezért, ki azért tartja rajta a szemét. No és persze ott vagyok én is, mi is, akik a minderről készült fotót nézem, nézzük. Azért muszáj, azért kell erről is szót ejteni, mert épp az életmű, az élet és a rettenetes halál hálójában, s épp azért mert mindezt fotók örökítették meg, Pasolini élettelen teste nem csak egy individuum védettséget követelő teste. A halál, a halott test nem arra való, hogy legeltesse rajta az ember a szemét, hiszen az a valaki, aki korábban a test volt, nem tudja megvédeni magát e tekintettől, a tekintetünktől, legvégső kiszolgáltatottságában nekünk kell azzal segíteni rajta, hogy tiszteletben tartjuk intimitását, az immár csak volt individuum individuum voltát.
Pasolini esete a holokauszt áldozatainak testjeivel és rokon, a haláltáborokban elpusztultak testével közös, egy mártír teste, azaz egy tanúságtevőé. Tanúskodik, leleplez, s arra szolgál, arra hív fel, azt követeli, hogy ne felejtsünk, hogy tartsuk emlékezetben azt a tanulságot, amelyet példázatként megjelenít. Akár a szövegek, amelyet valaha ez a hús-vér-csont-ín-ideg létrehozott.
