Ennio Flaiano 1947-ben megjelent, magyarul sajnos még mindig elérhetetlen regénye (melynek címét talán a fenti módon fordíthatnánk) az egzisztencializmus illetve a fenomenológia filozófiájának megregényesítésén dolgozó, a korban jelentős, fontos trend egyik remek darabja. A címről mi más jutna eszünkbe, mint Camus Közönye, ja bocs, Idegene.
Ha pedig – olaszul tudva – mégiscsak kezünkbe vesszük a kötetet, s adunk neki egy esélyt, eszünkbe juthat rögvest a (poszt)gyarmati irodalom manapság ugyancsak nagy figyelemmel övezett köre. Annál is inkább, mert noha Itália meglehet, nem tudott elvergődni a nagy birodalomépítő európai országok elitjéig, mégiscsak élénken próbálkozott bő félévszázadon keresztül, hogy a Római Birodalom szépséges, nacionalistásan, majd fasisztásan giccses ideológiai katyvaszával megbolondítva, attól megbolondulva kihasítson magának egy-két (meglehetősen szikkadt) szeletet Fekete-Afrikából és a Mediterráneum mások számára kevéssé értékes, s ezért még szabadon prédálható területeiből. Diplomatikusan szólva, felemás sikerrel. Dicsőség, siker ide vagy oda, az egységes olasz állam létrejötte után a fasizmus bukásáig az olasz társadalomnak mégicsak eleven élménye volt a próbálkozás, katonaként, gyarmati tisztviselőként, magánzóként sokkal többen megfordultak a meghódított területeken, s mind a mai napig sokkal élénkebben él ezen élmény emlékezete annál, ahhoz képest, hogy a huszadik századi olasz irodalom mily csekélyke része szentel figyelmet a témának.
Ezen kevés darab egyike Flaiano regénye, a Tempo di uccidere amelynek modern olasz kiadása, hála a szerző - függelékként közölt - saját afrikai jegyzeteinek, erőteljesen hangsúlyozza is a szöveg ezen szálát. Francia egzisztencialista, fenomenológiai kérdésfelvetések a kolonialitás kontextusában – aranybánya ez egy mai vájtszemű olvasónak. Ezek a jegyzetek amellett, hogy feltárják a szöveg erős életrajzi ihletettségét, megmutatják azt a személyes élményanyagot, amely ezek szerint beleszövődik a fikciós történetbe, hiszen katonaként a szerző is megjárta Etiópiát, azért is igen tanulságos olvasmányok, mert a gyarmatosítás lélektanának ma a tudomány által feltárt fontos momentumairól is szólnak, a kolonializálók és az alávetettek viszonyairól, az európai és az afrikai testek között szövődő kapcsolatról, a hatalom és a vágy, a testi vágyak közötti összefüggésről, s a másik birtoklásának akarásáról.
De a szöveg környezetének még egy elemét csak érdemes felvillantani: Flaiano folyékonyan beszéli kora olasz irodalmi nyelvének másik fontos nyelvét, azt amit ’fantastico’nak neveznek, s magyarul talán szürreálisnak lehetne fordítani, amely az abszurddal tart erős rokonságot (s nem a mágikus realizmussal). Itt viszont már a magyar olvasó is talál kapaszkodót, hiszen Dino Buzzati Tatárpusztája vagy Italo Calvino számos szövege nálunk is a háború utáni kortárs világirodalom ismert darabjainak számítottak.
Utóbbi azért fontos momentum, mert épp a ’fantastico’ az a szál, ami a szöveget kimozdítja a ’realisztikus’ gyarmat-narratívából. A Tatárpuszta hasonló alapszituációja (a ’mi’ katonáink a távoli, ismeretlenben, ’odaát’) a parabola irányába mozdul el, hogy ekként jusson el az emberi létezéssel kapcsolatos kérdések feltevéséhez, az Ideje a gyilkolásnak más utat választ, inkább a pirandellói abszurd humor hangját keresi (amit a Mattia Pascal két életéből ismerhetünk magyarul). Ha gyarmati regényként olvassunk, olvasnánk, akkor első reakciónk az lenne, hogy az olasz, európai ember és az afrikai benszülöttek két szembenálló világ-szigetének összeütközését keresnénk.
Csakhogy a posztkoloniális kritika már remekül feltárta – először és leghangsúlyosabban nyilván az angolszász irodalomban – hogy a kolonializáció során, bármit is harsogott is a fehér ember, bárhogy is igyekezett erről meggyőzni magát és a világot, korántsem arról volt szó, hogy egy szilárd identitással rendelkező, ’kész, tökéletes Nyugat’ lépet interakcióba a hasonlóképp pontosan körvonalazható, meghatározható ’másik identitással’, hanem sokkal inkább az a helyzet, hogy a két identitás épp ezen egymásnak feszülés, csattanás, keveredés során alakult, formálódott valamilyenné, s teszi ezt persze mind a mai napig. (Tessék csak körülnézni, mi más zajlik most körülöttünk, mint hogy a migránsokkal szembesülve görcsösen igyekszünk kitalálni, kik is vagyunk, mik is az értékeink, mi is Európa...)
A másikkal való találkozás, mint a szubjektum születésének előfeltétele viszont a fenomenológia filozófiának egyik alaptétele, amit meg a freudi pszichoanalízistől tanult el. A fehér és a fekete ember – a két, testi mivoltában, azaz szemmel láthatóan is radikálisan különböző Másik – találkozása azért remek helyzet, mert megmutatja, hogy nem csak a közösségek (nemzetek, kultúrák) képlékeny formációk, de a szubjektumok is folyton alakulnak a másik, a világ hatására. Gondoljon bármit magáról az ember, legyen bármily határozott képe magáról, kerülhet, és kerül is olyan helyzetbe, amikor a bizonyosságok eltűnnek, megnyílik az elhazudott, hazugságokkal takart szakadék, amit életnek nevezünk, s az embernek újra kell magát építenie ahhoz, hogy megint visszazáruljon, hogy megint le tudja fedni egy újabb hazugsággal.
Az Ideje a gyilkolásnak pedig kifejezetten úgy van összerakva, hogy központjában a szubjektum fejlődés-alakulástörténete kerüljön, a gyarmatosítás folyamatából, megtörténéséből a háttérben sokat meglátunk ugyan, de úgy, ahogy a reneszánsz festmények hátterében ott él a kontextualizáló, az értelmezést segítő, ahhoz kulcsot kínáló világ, a felvetett legfontosabb kérdéseket mégiscsak a központi jelenet, a központi figurák adják.
A szöveg, ahogy a poszt elején felvezettük, igencsak jól mutatna a korszak más francia vagy olasz műveinek sorában, méltó társuk lehetne, mégis, nagyon úgy néz ki, utólérte az emlékezés-felejtés törvényének mindig lesújtó könyörtelen ítélete, nagyon úgy néz ki, hogy hiába nyerte el 1947-ben az akkor először kiosztott Strega-díjat, azaz hiába gondolta akkor az olvasó polgári közönség, hogy figyelemre méltó produktum, ma már jóformán senki fel nem emlegeti...
