1999-ben, mikor az internetes közösségi terek még épp csak szárnyaikat bontogatták, nem volt még sem e-book, sem facebook, egy rejtélyes regény jelent meg az olasz könyvesboltok polcain. Olasz szerzőként egy itt nehezen értelmezhető név, Luther Blissett, a címe pedig: Q. Még rejtélyesebb volt, hogy az olasznak mondott szerző a mű témájául a reformáció és a vallásháborúk korának történetét választotta. Az olasz olvasó számára zavarba ejtő helyezet állt elő. Az írói álnév intézménye persze távolról sem idegen választás, gondoljunk akár a humanista avatarok antikizáló neveire vagy a közelebbi múltból akár Moraviára.
Ami a témát, illetve a műfajt illeti, az Umberto Eco posztmodern „történelmi regényein” nevelkedett olasz olvasó elvárásaival szembement a könyv. A Q nem műveltségi, irodalmi játék volt, nem Eco mintájára szőtt sokrétegű, idézetekből, allúziókból szőtt szöveglabirintus. Meglehet, a posztomdern történelmi regény számos fejleményét alkalmazta, itt is volt rejtély, nyomozás, kutatás, titokfejtés (mindenek előtt a narrátor, Q személyét illetően űzhette e praktikákat az olvasó), de a titkokfejtés nem szellemi játék volt, itt a bűntettek sé a titkok nem a szellem élvezetét szolgálták, hanem sokkal inkább egy olyan történelem-narratívát rajzoltak ki, melyben a história nem műveltség, nem kultúra története, hanem érdekek ütközése, hatalmi játszmák szövevénye. A Q labirintusa a hatalom és a politka labirintusa, nem pedig a tudásé és a kultúráé. A perspektíva sokkal kevéssé volt intellektuális, inkább karcos, nyers, sőt brutális.
Az olasz irodalom diskurzusába talán a Q hozta be először a testi erőszak (trash horror)filmszerű elbeszélését. Itt nem intellektusok, hanem testek feszültek egymásnak, csaptak össze felvonultatva a test meggyötrésének legborzasztóbb technikáit. (Tegyük hozzá ezzel remekül kalibrálták a történetet, hiszen a vallásháborúk kora az európai történelem legvéresebb, legbrutálisabb történeteinek egyike, ha más nem, hát azért, mert egyrészt ekkorról más ismerünk ilyen elbeszéléseket (Kalandos Simpicissimus), vagy mert ekkor válik az erőszak és a büntetés a születőben lévő modern államban a korábbihoz képet új szerepben kezd el működni (lásd a kivégzés-spektákulumok, a börtönök), immár nem az uralkodó, isten büntet általuk, hanem az állam, amint azt Michel Foucault remekül összefoglalta számunkra.
A titokzatos, felkavaró regényt övező érdeklődés közepette hamarosan fény derült arra, hogy a szerzői álnév mögött nem egy, hanem egyenesen négy szerző áll, akik - akár egy pop(rock, punk,hiphop,stb.)együttes - csapatmunkában hozták létre a szöveget. Ez a gesztus, s hogy mind a négyen valós életük helyett a világhálón létrehozott avatarjaikként voltak sokáig ismerhetők, jelezte, hogy egy új mentalitás, az net világában élő generáció jelent meg az olasz irodalomban, amely tudatosan használja az új médiumokat, a popkultúra eszköztárát, regisztereit (sőt nem is eszközként használja, hanem benne él).
A történet úgy komplikálódott tovább, hogy legközelebb már más néven lépett a közönség elé a csapat, immár Wu Ming-ként (ami mandarin kínaiul anomímet, névtelent jelent). Az új név egyrészt a szerzői személyiség eltűntetésének gesztusa, de ugyanígy a globális popkultúra kontextusába helyezkedésé is. Kifejezett ellenkulturális gesztus volt ugyanakkor a nyilvánosság kerülése, sokáig nem is mutatkoztak meg a közönség előtt, azóta ez olyannyira emgváltozott, hogy például zenekarként rendszeresen fellépnek.
A második regény az 54 címet viseli (2002), és 1954-ben, a hidegháború idején játszódik. Szövevényes története Amerikán és Itálián át a titói Jugoszláviáig ível. Talán mert hozzánk viszonyleg közeli, ismerős helyzetről beszél, több szereplője Cary Granttől Salvatore Lucanián it (akit Lucky Lucianóként ismerünk) át Titóig igencsak ismerős figura, része korunk (közelmúltunk) legendáriumának, de itt persze teljesen szokatlan szerepekben, epizódokban tűnnek fel. Apró kitérő, a népolyi alvilág egyik figurájának neve minket, magyarokat is becsempész a történetbe, hisz Kociss néven fut az illető (Megjegyzendő még, hogy a korban volt vlaóben egy ilyen néven legendává vált bűnöző, ám az Velencében tevékenykedett, s ott emlékezete, mint afféle Rózsa ÁSndoré, a mai napig eleven.) Talán a szerteágazó, kollázs-történet miatt, mintha ez a kötet tartana leginkább rokonságot a posztmodern regénnyel. A nem kevés humorral, iróniával (ez is nyilván a posztmodern diskurzus felé tolja a szöveget) szőtt történet minden túlrajzolt epizódja ellenére az olasz közelmúlt, a háború utáni olasz állam genezisének idejébe visz, s az itáliai olvasó számára a hatvanas években kezdődő rossz emlékű ólomévek eredettörténeteként is szól, olyan problémák gyökereit vizsgálja, amelyek mind a mai napig nyomasztják a társadalmat.
A harmadik nagy regény, a Manituana (2007) ismét egy igencsak szokatlan történetválasztás: ezúttal a XVIII. század közepének Újvilágába visz minket a csapat, Amerika gyarmatosításának, az indiánok leigázásának korába, s az Egyesült Államok születéséhez, a függetlenségi háborúhoz vivő, korántsem dicsőnek ábrázolt, utat beszéli el. A magyar olvasó számára a Cooper-regényekből és Keneth Roberts Észak-nyufgati átjáró című nagy mítoszépítő regényeiből ismerhető korszak egy teljesen új perspektívából, nem az angolok, nem az új nemzet, hanem az indiánok szemszögéből kerül megmutatásra, a modern Nyugat egyik legfontosabb ideológiájának (ha nem a legfontosabb) a civilizálás köntösébe bújtatott gyarmatosításnak brutálisan véres kritikájaként.
A negyedik közös nagyregény (időközben Wu Ming 1,2,3,4 (majd Wun MIng3 távozása után Wu Ming 5) néven is elkezdtek prózákat, regényt, elbeszélést, esszét publikálni), a 2009-es Altai a Q folytatása, amely immár sokkal közelibb, mert Velence és Isztanbul között mozog a század közepétől a lepantói ütközetig, s a Kelet-Nyugat viszony közkeletű értelmezését, képét írja át azon megfontolások felől, amelyek a korszak kutatói számára az új évezred elejétől mind nyilvánvalóbbak, megmutatva, hogy a modern Nyugat és a Kelet vallási konfliktussá transzformált összetűzése valójában kereskedelmi, hatalmi érdekek ütközése volt, s a gyarmatosítás ideológiájának megszilárdulása előtt korántsem jelentette kultúrák élet-halál harcát (amint azt akár 2001.09.11. után még erőteljesebben hajlamosak vagyunk látni), a regény azt a felismerést veszi át, hogy a XVI. században, a háborúk ellenére, a két kultúra, a két világ még szimbiózisban élt egymással, Levante évezredes kulturális szerveződését még nem szakította ketté a nyugati agresszivitás.
Legutóbbi regényük pedig alig néhány hete jelent meg: az Armata dei Sonnambuli (Az alvajárók hadserege) a francia forradalom vérzivataros korát választotta témául, s a Manituana egyfajta folytatásaként a modern Nyugat születésének korszakába tér vissza, hogy az ígéret szerint egy jövőben elkészülő szöveggel trilógiává teljesedjen (Trittico Atlantico, az Atlanti Triptichon). Csakúgy, mint a Q és az Altai (Altáj [hegység]) esetében, itt is megvan az a gesztus, hogy az Itálián kívüli események be is fonódik gyengébb-erősebb olasz szál, ennek jelentősége, hogy szakít azzal az olasz szemlélettel, amely a saját történelmet csak a félsziget, esetleg a Mediterráneum összefüggéseiben szemléli, nem pedig európai kontextusban.
A forradalmi terror dúlta, az új világ minden kiforratlanságával, nyitott kérdéseivel terhes Párizsában ott nyüzsögnek az olaszok is, a vén Carlo Goldonitól titokzatos komédiásokig. E történetben Párizs a születőben lévő új Európa olvasztótégelye, s ez az az idő, amikor eldől, merre is megy majd tovább Nyugat története. A modern nemzetállam születésének idejében vagyunk, amely az Altaiban elbeszélt Mi-Ők viszony mellett napjainkig meghatározza a kontinens életét. (Elég csak az egészen közeli aktualitási uniós választásokra, s a napokban különösen erős aktualitással felvetődő kérdésekre, dilemmákra gondolnunk.)
A regények mellett a Wu Ming legfontosabb gesztusa a 2009-ben közreadott hosszú esszé, mely a New Italian Epic címet viseli, s egy angol nyelvű előadásból nőtt egyrészt identitásrögzítő manifesztummá, másrészt az olasz irodalom legújabb irányának első kritikai összefoglalásává. A szöveg megkísérli meghatározni az olasz irodlaom azon ezredforduló utáni fejleményinek közös jegyeit, esztétikai, világnézeti sarokpontjait, amelyek magukat immár a posztmodernen túlra, utánra, poszt-poszt helyzetbe pozícionálják. Ezen új diskurzus legfontosabb gesztusa a szakítás a posztmodern öncélúként értelmezett játkéosságával, (érték)relativizmusával, ami viszont nem jelent konzervatív fordulatot, sőt, a posztmodern sázmos felismerése, eljárása tovább él, hasznosul, de egy új helyzetbe ágyazva. Az Új Olasz Regény önmeghatározásának lényege a politikum visszaemelése az irodalmi térbe, de már nem a modern társadalmi elkötelezettségű ízlése szerint. Az újhistorizmus, a posztkolonialitás, az újbaloldal (olasz kontextusban az újgramsciánus filozófia) felől értlemezhető pozíció a törtténelmet, s benne a kultúra alakulástörténetét érdekek és nem értékek kűzdelmeként tekinti, az ideológiák mögött a hatalmi érdekeket kutatja, próbálja feltárni.
És ha a hatalomra törekvés, a másik uralásának szándéka a legfontosabb motor, Freud, Jung, Lacan, Deluze és Guattari, no és a posztkoloniális teória is hallatja hangját: a NIE szövegei nem csak a hatalomra tör(ek)vésről, hanem a vágyról is szólnak, a történelem testek történelme is, nem csak közösségeké, nem csak érdekekés és ideológiáké, mert hogy ezek mögött ott a minden uraló vágy, a vágy gépezete. Nem tesz másként az új irodalom az olasz nemzeti irodalom, kultúra, állam ideológiai kontrukcióival, pontoabban azok újraírásával, s ezzel együtt a nemzeit identitás nagy mítoszainak lerombolásával sem, amint arról korábban Guarnieri kapcsán már szóltunk. Az Új Olasz Regény egyszersmind arra is felhív, hogy a mai olvasó gondolja át az olasz irodlaom kánonát, eddig megírt történetét, az NIE felhívás egy új olasz (immár idézőjelesen nemzeti) irodlaomtörténet megírására, mely munka számos szerző, különösen a modernitás, a nemzeti irodalom nagy életműveinek kapcsán már meg is indult (ezzel kapcsolatbna lásd a blog első bejegyzését). Ha pedig az Új Olasz Regény a múltra veti tekintetét, egy életmű, s annak egy darabja, Pier Paolo Pasolini Petroliója tűnik ki előképként és modellként. A NIE ugyanakkor provokációként is értelmeződött, meglehetős vitát váltott ki az olasz értelmiségi körökben,e gyik legheveseb kritikusa a blogon már bemutatott Tiziano Scarpa.
A Wu Ming szóművészeti tevékenységének legfontosabb gesztusa, hogy szövegeik horizontját az olasz dimenziókon túlra tágítja, a reformáció elbeszélése, az Atlanti Triptichon arra hívja fel az olasz közönség figylemét, hogy vigyázó tekinttét ne csak az otthonso mediterráneumra (Altai) vesse, s a nyugait kultúra, a nyugait modernitás legfontosabbnak tartott ideológiáit igyekszik leleplezni, megtalálni világunk ma is velünk élő, de a múlt feltárása nélkül értelmezhetetlen jellegzetességeit. Diskurzus-moderátorként pedig fontos tette, hogy elkészítette a NIE első átgondolt elemzését, s ezzle tulajdonképpen intézményesítette, létrehozta azt. Persze, e ponton nem nyugodtak meg, azóta is aktívan részt vesznek a róla szóló beszédben, melynek elsődleges fóruma a Wu Ming életének világháló-beli tere, a weboldaluk, az ott üzemeltett blog, a giap. Új, harcos, rendszterkritikus, ha tetszik, ellenkulturális attitűdjük működésének kulcsa is a net, hiszen a wumingfoundation.com oldal nem csak tevékenyégüket dokumentálja, nem csak csomópontként működik az irodalmi diskurzusban, de ugyanott minden szövegük ingyenesen, koráltozásmentesen hozzáférhető.
