A kulter.hu-n nemrég megjelent írásom Umberto Eco Mutatványszám című regényéről.
Bizony, még szoktatni kell magunkat a szomorú gondolathoz, hogy egyik legmegbízhatóbb, legfelkészültebb vezetőnk a nyugati kultúra erdejében, Umberto Eco immár nem áll elő újabb érdekes ötlettel, melynek köszönhetően világunk valamely homályos szegletébe kalauzol minket, s nem csak félrehajtja a kesze-kusza ágakat, de bölcs tudóshoz méltón segít meg is érteni a látványt, amit elénk tár.
Még itt, Magyarországon is nagy szám volt szinte minden megnyilvánulása, bármilyen fantasztikus ötlettel is állt elő regényeiben, esszéiben, kultúrtörténeti képeskönyveiben Eco kikezdhetetlen, korrumpálhatatlan hitelessége garancia volt arra, hogy újabb minőségi élménnyel és tudással leszünk gazdagabbak. Ami persze nem jelenti, hogy egyenletes minőségű életmű jött volna létre, de az már régen rossz is volna. Az olvasó szabadsága, hogy véleményt alkosson, rangsoroljon, listázzon mámorosan, az én listámon A Foucault-inga került – immár biztosan utólérhetetlenül – az első helyre, nincs mese (dehogy nincs, mindig az vanna, benne meg mindig ott sompolyog az ordas olvasó), én már csak ehhez viszonyítottam az utána következő regényeket is.
Az immár biztosan utolsó regény, a Mutatványszám (Európa, 2016; Numero zero, 2015) pedig egészen nyíltan kínálja fel magát az összevetésre, hiszen, mint azt szinte minden recenzió, kritika, interjú megemlíti, nem lehet, hogy ne jusson eszünkbe a negyedszázaddal ezelőtti nagy konspiráció-regény, amely olyan alapműve lett az ezredforduló populáris kultúrájának, mint a kicsit korábbi A rózsa neve. Ha utóbbi nélkül nincs posztmodern történelmi regény, akkor előbbi nélkül nincs alternatív valóság, összeesküvés – narratíva, nincsenek titkos kódok, nincs történelem és művészettörténet átértelmezés. Ami A Foucault-ingát igazán nagyszerűvé teszi, hogy e zsáner megteremtésén túl annak paródiáját, cáfolatát is sikerült megszőnie, valahogy úgy, mint a Don Quijote. (A kedves vájtszemű olvasó persze joggal morcanhat fel, hogy hát akkor mi van Pynchonnel, A 49-es tétel kiáltásával? Hát az nem előbb vetette be a történelem mögötti történelem-trükköt, korábban nem az írta már át a múltat posztmodern nyelvjátékká? Ezzel nem lehet vitázni, de azzal sem, hogy Econak sikerült kimaxolnia az ötletet.)
A nagy népszerűségnek megvan az az ára is, hogy Snoopyvá válik a szerző, azaz elhasználódik, megkopik a sok használatban, ha sokan utánozzák, ő maga üres jellé válik. Az, hogy Olaszországban még a benzinkutakon is Eco folyt, ha megjelent egy új regény, bizony azzal is járt, hogy szinte ciki volt emlegetni az Irodalmi Élet Berkeiben, dehát ez az örök apa-fiú szituáció. Így a Mesterének azzal a nehéz helyzettel is meg kellett birkóznia, hogy az általa teremtett diskurzus nagy nyüzsgésében kellett valahogy hallatnia a hangját. Igazi kvalitásait talán az bizonyítja a legjobban, hogy soha nem próbált görcsösen valamiféle autoriter atya-szerepet kikényszeríteni. Eco sztorija egy szép öregedés-sztori is, aminek része az is, hogy a tisztelt apa, nagyapa hogyan próbál lépést tartani a körülötte lassan-lassan megváltozó világgal, hogyan próbál aktív részese lenni, nem csak saját ércnél maradandóbb emlékműve. Nem trónolt a Parnasszuson, hanem a szalon egyik kényelmes karosszékében ücsörögve szemlélődött és mesélt a rengeteg élettapasztalattal és tudással teli bölcs öreghez méltón. Ezek a mesék viszont soha nem melankolikus nosztalgiázások voltak, hanem próbáltak a teremben mások által felvetett témákhoz hozzászólni, hozzátenni (olyan témákhoz tehát, amelyek gyökerei az ő valamely korábbi megjegyzéséig nyúltak, de a beszélők próbáltak erről nem tudomást venni, akár el is tagadni).
A Mutatványszám tehát korántsem csupán egy kései Foucault-remix, hanem hozzászólás egy élő, eleven, nagyon sokat tárgyalt témához, mégpedig Olaszország közelmúltbeli féltörténelméhez, a hetvenes-kilencvenes évek piszkos, sőt mocskos ügyeihez. Ezek az ügyek ma is elevenen élnek az olasz társadalomban, traumái generációk meghatározó élményei; csupa ki nem mondott, takargatott, elhazudott emlék, árnyak, melyek a néplelken gubbasztanak fenyegetőn, nyomasztón. A kortárs olasz irodalom (és film, és képzőművészet stb.) egyik nagy gondja-dolga, hogy valahogyan megpróbáljon megbirkózni ezzel a teherrel, valahogyan megpróbálja feldolgozni, vagy legalább a kimondás, a kibeszélés által artikulálni, formába-szavakba ölteni. Amikor tehát a Mutatványszám összeesküvés-elmélet-konstrukcióit olvassuk, korántsem csak a szokásos, stílusjeggyé vált kultúr- és politikatörténeti futamokat, posztmodern játékokat látunk Ecotól, itt most sokkal nagyobb a tét. N.b. az előző regény, A prágai temető is hasonlóan érzékeny témákat boncolt, bár a tizenkilencedik századi sztori nyilván sokkal áttételesebben működik, nem úgy érinti meg az olvasót, mint azok az ügyek, amelyekről sokuknak, sokunknak személyes tapasztalatai, emlékei lehetnek, vannak. Meglehet, a tét nagyobb, az olasz olvasó számára semmi újat nem ad elő most a mester, csupa közismert epizódot, összefüggést sorjáz, szinte közhelyeket. Egészen pontosan egyetlen saját fikciós szálat fűz a máshonnan már jól ismerhető szövetbe, amely akár értelmet, jelentést is adhatna az egész históriának.
A témaválasztásban ekképp nem is volna semmi meglepő, ami igazából váratlan fordulat volt a Mutatványszám esetében, az az Ecótól szokatlan könnyed, sokszor már szinte nyegle beszéd, ami jórészt mentes a brend egyik fontos elemétől, a mindent átszövő idézet- és allúzióhálótól. Eco nagy mestere volt mindig is a leggerezzának, az esti kornélosi könnyeségnek, de most mintha hiányozna a fecsegő felszín alatti mélység, ami épp a vendégszöveg-hálóban lakozik. (E ponton meg kell jegyeznünk, hogy az új Eco korábban mindig bámulatosan biztos kezű magyar fordítóját, Barna Imrét is elbizonytalanította olykor-olykor.) Bár például a neveknek most is érdemes azért kicsit utána gondolni, járni, de isten ments, hogy spolierezzek, hogy megfosszam az olvasót a nyomozás örömétől, amire ugye Eco tanított meg bennünket Jorge atya és Adso megteremtésével. Ez a hang sokkal inkább a fiúk hangja, az Új Olasz Epikáé, azoké a bizonyos fiúké, akik sokat tanultak tőle, de közel húsz éve saját útjukat járják, saját magukat építik (http://olaszirodalom.blog.hu/2014/05/28/wu_ming ).
Épp ők azok, akik elkezdték kibeszélni a múlt eddig elhallgatott ügyeit is, legyen szó A prágai temetőben is megpedzett ügyről, az olasz nemzetállam születésének mítoszáról (illetve a mítosz lebontásáról például Giancarlo De Cataldo I traditori, azaz Árulók című regénye), vagy épp a közelmúlt sötét dolgairól. Utóbbit illetően Giuseppe Genna Dies irae című igen húzós nagyregénye ( http://olaszirodalom.blog.hu/2015/10/17/a_harag_napja_205 ) azért is remek viszonyítási pont, mert például a média megváltozó szerepét is szóba hozza, ami az Eco-szövegnek is egyik fontos témája. (Bár Genna poétikája nem annyira Ecoval, hanem sokkal inkább az új olasz próza origójával, Pier Paolo Pasolini Petrolio (Olaj, Kalligram, 2015) című regényével tart szoros kapcsolatot.) És hát be kell vallanunk, ebben az összemérésben Eco bizony alulmarad, Genna (és generációjának egyéb szerzői, mint például a már említett De Cataldo vagy Giorgio Vasta) sokkal erőteljesebben, artikuláltabban tud beszélni az olasz társadalom és kultúra árnyékzónáját, annak félelmetesen bonyolult szövevényét.
És még egy, már első látásra szembetűnő új jegy: a szokatlan rövidség. Míg az első meglepetést meg tudom azzal magyarázni, hogy most a korábbi saját hang helyett a kortárs olasz próza azon diskurzusának hangján próbál megszólalni, amely ezeket a témákat mostanában elővette és élénken tárgyalja, addig a szűk kétszáz oldalra nem találni magyarázatot. Hiába utolsó regény, a halál közelségére nem tudom fogni a sietséget, a kidolgozatlanságot, az elnagyoltságot, a vázlatosságot, mert nem a közelgő vég árnyékában született szövegről van szó, nem is félbe maradt torzóról. Igaz, A prágai temetőt kissé túlírtnak gondoltam, most viszont a hiányérzet marad, a Mutatványszám sajnos nem olyan nagy szám, mint a korábbi regények, inkább afféle skiccnek tűnik, storyboardnak, mint kiérlelt, csiszolt munkának. Nulladik változat – és mostmár soha nem tudjuk meg, lett-e volna még innen tovább.
