Pier Paolo Pasolini: Kőolaj
41. jegyzet
Egy rabszolgavásárlás története
(részlet, 1)
Így szólt: „Hősünk semmiképp sem lehetne olasz, sőt a francia is hamisnak tűnne, legyen mondjuk angolszász; hívjuk viccből (hisz semmi köze hozzá) Tristamnak. A fazon hasonlíthatna egy csapatát megfiatalítani akaró nagy napilap filmkritikusára. Szőke, kamaszos, stupid, szellemes; a szokásos 'félkulturált' figura. Viszont 'beavatott", ez pedig félkulturáltságát társadalmi beágyazódássá alakítja, lehetővé téve számára, hogy egyszerre legyen betagozódott és avantgárd. A Guardianbe ír, nevetése nihilista, telve becsmérléssel (mint a Dosztojevszkíj és Bulgakov könyveinek lapjain feltűnő bizonyos ifjú orosz lázadók) az estabilishment iránt (ami szerfölött hálás és jövedelmező). Nos, mindezt csak a történetmesélés örömérért mondom el, márpedig, mint az köztudott, az elbeszélés lényegénél fogva mindig ide-oda kalandozik (aki elhatározza, hogy valamit elbeszéljen, rögvest lehetőséget kap arra, hogy az egész univerzumot szavakba foglalja).
De e ponttól vázlatos leszek. Ez a mi Trisztánunk elvileg gátlásos puritán kellene, hogy legyen, már ha félkulturáltsága nem tenné gátlástalanná. Így hát klasszikus, viktoriánus stb. szadizmusa megtalálja a módját, hogy tudatával elfogadtassa magát. Természetesen, abban a pillanatban, amikor a tudat elfogadja, a szadizmus be is épül – ezt fölösleges is mondanom. Egyébként Trisztánunk ideológiai szempontból is beépítette antiautoritáriánus, antikolonialista progresszivitását a legszélesebb értelemben vett eurocentrizmusába, ami viszont mélyen gyökerező, kiírthatalan rasszista előítéleteit alapozza meg. Egy nap aztán valamely barátjától arról értesül, hogy a fasiszta Szudán egyes részein, a Szaharától Délre, még létezik rabszolgakereskedelem. Az iszlám világban minden évben zarándoklatokat szerveznek Mekkába. Marokkóból, Mauritániából, Szenegálból is útnak indulnak emberek, hogy leróják köteles tiszteletüket Mohamed sírja előtt. (Aztán, ha jól emlékszem, jogosultak lesznek zöld turbán viselésére). Vegyünk egy csoport ifjú mauritániai parasztot: muszlim hitű feketéket. El akarnak jutni Mekkába. Ám olyan szegények, hogy annál szegényebb ember már nem is lehet. Soha nem láttak több dínárt annál, mint amennyiből a suq nevű nadrág kitelik. Ám van valaki, aki gondoskodik róluk, pontosabban vallásos szomjuk kielégítéséről. Az út megszervezésre kerül, amiért nem pénzzel, hanem munkával fizetnek. Kamionon utaznak, majd szétesik, de a legélénkebb színekkel van csínosan kifestve. Elbúcsúznak anyjuktól, számos barátjuktól, falujuktól, útra kelnek. A sivatagon átkelés, keresztül a szudáni területeken, három-négy évig is eltart. Nem részletezem odüsszeiájukat. A zarándokok természetesen a napszámosként dolgoznak. Az útat úgy szervezik, hogy közben ültetvényeken, esetleg építkezéseken dolgozzanak szabályos rotáció szerint. Természetesen semmi nem védi őket, álladóan dolgozniuk kell, más választásuk nincs. Vagy vállalják a rabszolgamunkát, vagy lőttek Mekkának (sőt, ráadásul lőttek a hazatérésnek). Az idősebbek, gyengébbek el is pusztulnak az úton. Azok, akik elérik a Vörös-tengert, Port Szudánt, vagy inkább valamely isten háta mögötti kis kikötőt, végre reménykedhetnek abban, hogy hajóra szállnak és kálváriájuk véget ér. Csakhogy, amint elérik a túlpartot Gedda környékén (hiszen egyáltalán nem számít, elérik-e Mekkát vagy sem), összegyűjtik, láncra verik, és rabszolgasorban tartják őket(2). Nos, mindez alig több egy rövid excursusnál, bizarabb, mintsem hogy 'igaz' legyen... De ne felejetsék, aki most önökhöz szól, újságíró! Rövidke, szimbolikusan 'valóságos' históriánk lényege egy apró részlet, excursus az excuruson belül. E 'zarándokok' egy részét, más fiatal fekete fiúkkal és lányokkal egyetemben (hirtelen nem jut eszembe, ezek hová valók, talán Szudán pogány déli vidékére) még azelőtt eladják rabszolgának, hogy eljutnának a Vörös-tenger másik túlpartjára. Kartumban kerül erre sor, valószínűleg az óvárosban, Abadamban (xxx xxx), az alacsony, okkersárga tapasztott házakból épült negyedben, ahol a hosszú falak féltékenyen zárják szinte vallásos intimitásba a földművesek hajlékait, közöttük széles, poros, napperzselte utcák húzódnak, a távolban pár bouganville vagy vörös akác. A rabszolgapiacok a törvényesség határán működnek, de Abboud rezsimjében többé-kevésbé megtűrik őket. Tehát, bárki, aki akar, megtalálhatja a módját, hogyan jusson el titokban ezen árverésekre, ahol ha jól emlékszem, három-, négyszázezer lírának megfelelő összegért vehet magának egy lányt vagy egy fiút. Tristamot (ironikusan) mélyen megérintette e történet. S elhatározta (megint csak ironikusan), hogy Kartumba utazik, se vesz magának egy rabszolgalányt. Ha jól emlékszem, hetero volt. Elindult hát arra az útra, amelyet mi ezúttal esendőségből hívjunk anabázisznak. Valóban, arról van szó, hogy elutazott egy a nyugatiak által már felfedezett helyre (a Közép-Keletre, pontosabban Szudán vidékére), ám ami utazónk számára teljesen ismeretlen volt, s maga mögött hagyott egy számára ismert helyet, pontosabban A Helyet: Angliát, Európát (a nyugati civilizációt - kérem, ezt tartsák észben). Nos tehát, a mi brilliáns Tristamunk mindig is ‘tudatában volt’ annak, hogy létezik egy másik univerzum, és jó haladáspártiként, soha nem habozott e másik univerzumnak a magáéval egyenlő méltóságot tanusítani… Ám egy dolog a ‘tudat’ és más dolog a ‘tudás’. Olyannyira, hogy Tristam társadalmi kultúrája, nyilvánvalóan, egy igen arisztokratikus, emipirikus és pragmatikus kultúra volt, amely csak a ‘terepen végzett kutatásban’ hisz (még akkor is, ha Tristamot a kontienensről való utopisztikus, dogmatikus, durván racionális ideológiák ‘kényeztették’). Az anabázis alatt - amely a repülőút ellenére relatíven lassan telik - Tristam egy olyan tudás birtokába jut, amelyet szociálisan elfogad ugyan, ám legbelül (épp társadalmi okoból) elutasít: hogy tudnillik a másik univerzum valóságosan létezik. Egy dolog, ha az ember elgondja a kartumi nap forróságát, s más dolog meg is tapasztalni azt, befogadni csöndjét a test által stb… Egy dolog elképzelni ezt a személyt, aki összehozza a rabszolgaűzérekkel, s más dolog hús-vér valóságában találkozni vele (magas, testes férfi, teste lágy, akár egy kisgyermeké, ajka fölött vaskos bajusz, burnusza alatt fekete európai fazonú nadrág, lábán a sok portól megkeményedett cipő).
A rabszolgák adásvétele egy odúban zajlott, egy szállóban, ahol a földszinten bár is működött (egy nagyobbfata szoba, üres és a budiból áradó. az egész helyiséget betöltő húgyszagtól bűzös). A szobák egy fehér belső udvarra nyíltak, a fal mentén fa körfolyosó futott körbe masszív és a párától rohadó. A szobák berendezése szürke priccs, pár zömök, de rozoga szék, egy rongy a mosdótálon. A rabszolgákat hármassával-négyessével zárták a szobákba, mint izzadtságtól csatakos (még ventillátor sem volt a szobákban, csak a kies bárban forogtak fölöslegesen és kétségbeesetten). Tristam arra számított, hogy meztelen fiúkat és lányokat fog majd itt találni. Ezzel szemben mind szemérmesen fel volt öltözve. Amikor azzal a kéréssel fordult XXX-hez, hogy szeretné őket meztelenül látni, mert úgy könnyeben tud választani, észre kellett vennie, hogy meglehetősen zavarba hozta, sőt, kisebb konfúziót is okozott. Tristam megértette, hogy sikerült mellényúlnia, és filozófiai neveltetésénél fogva, rögvest igyekezett iróniával kezelni a helyzetet. A csoport zaklatottá vált; ha a néger és muzulmán puritanizmust át kellett hágni, nem történhetett meg zavarodottság nélkül. Ám - íme, a fehér ember hatalma - Tristamot rögvest átvezették egy másik szobába, olyanba, mint a többi, ám ebben egy nagy ventillátor is forgott, ahová sorban bevezették a lányokat, akik, mintha parancsot teljesítenének, le is vetkeztek. Tették ezt nem minden vidámság nélkül. Úgy nevettek, akár a parasztlányok, fogukat villogtatva, a vásárlóra szinte derűsen nézve (azaz minta négerségük mélyén ugyanúgy tekintettek volna a fehér ‘másikra’, mint ő rájuk: esély sem volt a találkozásra, akkora volt a távolság: még egy morális szempontból negatív, drámai, botrányos találkozásra sem, mint akkor kellene megtörténni, ha egy embeir lény megvásárol egy másikat. Egyértelmű, hogy azok a nők annyira másnak gondolták magukat, annyira távolinak a férfitól, aki megvásárolni készült valamelyiküket, hogy úgy érezték, tettét meg sem cselekszi, vagy, semmilyen hatással nincs életükre.) A kacagó, kihívó arcokat nézve, Tristamnak a kurvák jutottak eszébe. Valóban, gyakran megesik, hogy a kurvák ilyen kihívóan (nevetve) fordulnak kliensük felé. A kurvákról viszont rögtön a bonyodalomra ugrott a gondolata. E nők valójában nem voltak mások, mint közönséges kurvák, most eljátszották a kövér, fekete, bajuszos fickó által rendezett rabszolgavásárt, aki tehát tulajdonképpen csak egy pofátlan csaló volt (csalásához megszállott és zavaros viszony fűzte). Tristam rájött, hogy most nincs itt az ideje, hogy nyíltan vádaskodni kezdjen, és filozófikusan feldühödve, pipával a szájában, csak annyit közölt, hogy egyik sem tetszik neki. Azok meg közben tovább nevetgéltek, őt bámulták, mintha az általa kimutatott gyengeséget gúnyolnák. Nevetésük backgroundja annyira távoli és elveszetten idegen volt, hogy Tristam azt kérdezte magától, ne lenne-e itt helye némi szorongásnak. Ám pont ebben a pillanatban e méltatlan helyzettől (a közvetítő szemében már valami megszállott, gonosz könny-fátyolt gyűlt) sikerült megszabadulnia, hála egy, még számára is váratlan, ötletnek. Azt kérte, hogy megnézhesse a férfi rabszolgákat is, mert esetleg közülük is vásárol egyet. A közvetítő és verőlegényei – szendék és aggodalmaskodók, még serdülők, de igazából meghatározhatatlan korúak – felfüggesztettek minden ítélkezést. Kezük-lábuk törték, hogy a vásárló kívánságát kielégítsék, egy szomszédos szobában rögvest összetereltek egy tucatnyi fiút, akik, mikor Tristam belépett, rögvest elkezdték ledobálni rongyaikat, a lányoknak is adott utasítást követve. Nem nevettek, nem kacérkodtak az idegennel. Sőt, volt aki kifejezetten kedvesen mosolygott, szimpátiával, önfeláldozóan, alázattal. Legtöbbjük komoly maradt, tekintetük üres, vagy bizonytalansággal és félelemmel teli csodálkozással teli. A talán etióp származásúak – talán nem muzulmánok – egyenesen a megsértett szemérem drámai állapotában voltak (ki tudja, mily reménytelen tabutól gúzsba kötve). Ha Tristam nem megértéssel telve fordult volna néger ‘testvérei’ felé, hogy a bűntudat aktusát elkövesse, hanem egy géppisztolyt szegezett volna rájuk, mint egy tengerészgyalogos vagy egy öreg katona, fenyegetőleg, s erővel, nem pedig pénzzel szerezte volna meg őket, a hatás akkor sem let volna más. Sőt, tökéletesen azonos lett volna. A fiatal férfiak csoportja az alázatosan csüngő hímtagokkal a túlparton ácsorgott, és nem került kapcsolatba Tristammal, hacsak nem egzisztenciálisan (úgyhogy nyugodtan lehettek volna szerencsétlen európai parasztok is): miközben kulturális xxx-ük továbbra is a xxx messze távolba veszett.
Az igen haladó gondolkodású Tristam Walker azt kockáztatta, hogy semmilyen tapasztalatra nem fog szert tenni, sem privátra (szadistára), sem társadalmira (egy másik világ megismerése, amelyet akkor kezdtek Harmadik Világnak nevezni). Az első immoralitása volt az, amiből a második autentikusságának kellett volna származni. Ami előre látható volt, az Tristam demokratikus progresszizmusának megerősítése volt. Viszont, mivel maradt, ami volt, ő pedig csalódottságot érzett, mert a ‘másik’ világ nem ölelte keblére, még akkor sem, ha provokálta (azaz lerohanta valós, mert megbotrákoztató, megismerésre irányuló akaratával), Tristam kilépett a körfolyosóra, a verőlegények meg utána,, szemükben kétségbeesetten és baljóslatúan ragyogott az ártatlan remény, hogy a létre nem jött üzletért kapnak valami kompenzációt. Ám pont a folyosón történt, hogy Tristam jelenést látott. Egy tizenkét-tizenhárom eves kislány volt, tán még annyi sem. Szépsége olyan tökéletes volt, annyira nem emberi, hogy szinte fémszerű volt a teste (a bőrszíntől eltekintve), akár egy benini maszk, vésett és növényi motívum szerű vonalakkal. Ruhácskája szegényes, paraszti gönc: egy rózsaszín, virágmintás rongycsík, szűk a nyaknál, lefelé bővülő, lábközépig érő. Mikor Tristam mepillantotta, a lányka piruettezett egyet, aztán eltűnt. De Tristam döntött: őt akarta megvenni. Rögvest kerek-perec meg is mondta a közvetítőnek, akin, szokásához híven, ismét zavarodottság lett úrrá, ám miután tanácskozott vékonydongájú, serdülő embereivel, bevezette Tristamot egy harmadik szobába, ahol egy csomó kölyök volt összezsúfolva. Ott volt a lányka is, a többiek közt, az első sorban, alázatos és büszke, akár egy kiskatona. Talán értett mindent, üres és rezzenéstelen tekintete megerősítette, hogy elfogadja sorsát, beletörődik, hogy rabszolgának megvásárolják, s ez a férfi legyen a gazdája. Az üzletet gyorsan (viszonylag gyorsan) megkötötték, mindenki legnagyobb megelégedésére.
