Lassan, de mind (maga)biztosabban révbe ér az Olaj-projekt. (Végül nem Kőolaj, hanem Olaj néven indul útjára magyar nyelven). Nagy a kísértés, de muszáj nem spoilerezni, így hát egy olyan részlet következik, amely elindítja a hatalom-test témát tárgyaló egyik legmegrázóbb epizódot, de a kibontakozást hagyom a könyv-formátumra. Azért annyit előlegzek, hogy a Saló-filmmel vetekedő kérlelhetetlenséggel kerül majd megmutatásra. Ha a Kedves Olvasó túl lesz rajta, a filmet is másképp fogja látni, hisz szokás sommásan egy aberrrált, perverz stb. lélek-elme szüleményének tekinteni, holott sokkal inkább Allegória akar lenni, melynek üzenete a hatalom és a test, a hatalom és a szexus kapcsolatának feltárása. Ami PPP ebbéli megnyilatkozásait igazán erőssé teszi, hogy nem a téma később igen trendivé vált tudományos tárgyalásából sarjad (sőt, mint a nagy Foucault egy 1977-ben, a Le Monde-ban megjelent cikkéből kiderül, épp hogy a kérdés tudományos diskurzusának megalapítója szerezte inspirációit az olasz művésztől),nem az elméletet ülteti át az irodalomba, nem applikál; elementális erejét a személyes, megélt tapasztalatnak, no és annak borzasztó erejű poétikus nyelven történő előadásának köszönheti. Parabolisztikus prózai szöveg és élménylíra a javából; középkori képes beszéd, romantikus ihlet-közvetítés, realista társadalomkritika - szép kis mix.
- jegyzet
Salvatore Dulcimascolo megtestesülése
(a hatalom tere - a római El Toulá étterem ma)
Carlo, mint a hatalomhoz tartozó személy, azaz mint közszereplő, e hónapokat hasonló titokzatossággal élte meg, mint a Kormányzat, melynek munkájához ő szakmai segítséget nyújtott egy ki nem mondott, írásban pedig végképp nem rögzített paktum szerint. Csak úgy lógott a levegőben. A fasiszta erőszakra – a Nagy Újdonságra – az elővigyázatosság volt a reakció, a kivárás: nem is annyira a cselevés, mint a inkább a nem cselekvés: például, hogy ne kövesse el az ember azt a hibát, hogy túlzott jelentőséget tulajdonít a fasizmusnak, és újra beengedi a hatalmi döntéshozatal körébe. Carlo gondosan őrizte melleit és női genitáliáit régi grisaille és tweed öltönyeibe bugyolálva, melyek az előző években ugyan kissé viseltessé váltak, de most újra felvették klasszikus vonalaikat, bár a haj még nem úgy volt nyírva, mint… Miután akkor májusban, az aggodalommal teli időkben, megtörtént a visszavonhatatlan ténnyé rögzült, ‘puszta javaslat’-ként tálalt kísérlet a váltásra, a hatalom növelésére, Carlo maradt ott, ahová szíriai és egyéb arab világbeli (ahová az ENI mindig a kormány előtt tette be a lábát) kiküldetéseknek köszönhetően jutott. Valójában az égvilágon semmi nem történt, legfeljebb annyi, hogy ama bizonyos ki nem mondott javaslat visszavonhatatlan ténnyé vált.
A levegőben lógás (ami nem jelentett visszautasítást) és a fenti Tényre való nyitottság következményeként eljött – mintegy spontánul, véletlenül, szívélyes, könnyed, kötetlen, parlamenti értelemben bajtásias hangulatban – a második Tény is. Egy második vacsora. Ezúttal a trentinói képviselőhöz csatlakozott egy déli (nápolyi) kolléga is, a makulátlanul hangzó Tortora nevet viselő, szívélyes házigazda. A ‘kis társaság’ maradék része ugyanaz volt, mint előző alkalommal. Az ötlet lezseren, spontánul került felvetésre egy xxx xxxx xxxx megbeszélésen. A csak úgy bedobott, lényegtelen javaslat mindenki egyöntetű, eltökélt akaratából meg is valósult. Ki tudja, mi járt a négy szicíliai, a két képviselő és a két ki tudja, pontosan mivel foglalkozó hatalmasság fejében. Lényeg a lényeg, hogy Tortora meghívta a társaságot a Toulàba; a vacsorára egy langyos, októberi estén került sor; az égbolton riadt, a legrosszabba már beletörődött csillagok remegtek.
Tortorának mindig volt egy asztal fentartva a Toulàban; a társaság helyet foglalt a fehér abrosz körül, a földi hatalmasságoknak fenntartott székekre téve sötét szövetbe bugyolált gigászi hátsóikat. Sok mindenről szó esett, ám például Restivóról nemigen beszéltek. Ahogy előrehaladt az este, mind derűsebb hangulatba kerültek, a szicíliaiak cirógatni elkezdték asztaltársaikat, vidáman pacskolgatták a többiek arcát. Tortora, ezen kedveskedések nyomán, ravasz szemüvege mögött, olyan képet vágott, mint egy kikerekedett arcú plébános. A trentinói képviselőt nem merték sem cirógatni, sem pacskolgatni, még úgy sem, ahogy a szolga kedveskedik gazdájának, de igazság szerint Carlót is kerülték e gesztusok, aki fagyos északi hajával, szőke tincsek keretezte sötét homlokával, mélyen ülő, szintén sötét szemüregével, nagy fogakkal teli szájával ült ott; e szájat csak száraz, szigorúan szakmai tárgyú mondatok hagyták el. Se Buscetta, se Vassallo, se Buttita, se Gallina még csak álmában sem gondolta volna soha, hogy a szenvtelenül világos bőrű, északi arc mögött, a makulátlan férfiruha alatt egy nő, egy asszonyállat teste rejtőzik!
A fényűzően formális, kizárólag a politikai hatalomnak szentelt Toulà egyáltalán nem volt isteni jó hely: az elöregedett, túlzsúfoltnak ható enteriőr elég szomorúan festett; a skatulyából előhúzott, fekete ruhás, fekete nyakkendős pincérek, a bejárattól balra nyíló kis bár, a gondosan terített asztalok természetesen a luxus és a kiválaszottak szűk köréhez tartozás érzetét közvetítették, ám az étterem, ahová a hivatali épületre emlékzetető ajtón, majd két-három lépcsőn keresztül lehetett lejutni, s amelyben a nagytermet magasabban elhelyezett, kis szeparék szegélyezték, bár kontinuitást nem sugallt, mégis az állam világának sápadtságát tükrözte, egy olyan tér érzetét keltette tehát, ahol a hatalom lakozik. A ruhatár is szűk és veszedelmesen túlzsúfolt helyiség volt; a kabátokat a kis asztalka mögött nyíló zugban akasztották fel, egy kis folyosó volt ez, amiben két-három ember is csak nagy szorongva fért volna el. Mikor asztalt bontottak, Carlo a többiekkel együtt állt sorba a kis gardrób előtt, ahol a személyzet fényűző módon, kimért némasággal, szinte elmélyülten szolgálta ki őket (meglehet, túlságosan is kifejező pupilláikban irónikus cinkosság és gúny bujkált). Mikor a kabát felsegítésében Carlóra került a sor – a már hatalmas, fénylő szőrme– és bőrkabátjaikba burkolózott maffiózókkal folytatott dagályos beszélgetés közepette –, felfigyelt az ezen feladtot ellátó fiatal szolgálóra.
A fiú tekintete már Carlóra szegeződött, mikor az észrevette, úgy nézte, mintha ismerné, nem éppen cinkosan, de késznek mutatkozva, hogy akár azonnal is, örökre is, azzá váljon. Tekintete cinkosságra való hajlandóság kinyilvánítása volt. Viszont nem volt benne semmi szolgai. Olyan ember pillantása volt, aki – amellett, hogy tisztában van alacsonyabb társadalmi állásával – egyenlő felek között kötendő paktumra kínálkozik fel; viszont nem adná fel alárendelt szerepét, ami abban is megnyilvánulna például, hogy gondját viseli a fölötte állónak – aki ily módon mintegy védencévé válna. Ahogy a anya védi a fiát, egy olyan anya, akinek, noha más dolgokkal van tele a feje, mégis kész arra, hogy feláldozza magát gyermekéért, hogy akár a legalantasabb szükségleteit is kiszolgálja, törődjön a kakával, az alsónadrággal… Igen, a szolgáló tekintete – akit, mint a vele már közelebbi viszonyban lévő többiek bizalmaskodó beszédéből kiderült, Carmelónak hívtak – anyai tekintet volt, s ilyenek voltak gesztusai is, a mozdulat, ahogy felsegítette Carlóra a kabátot egyenesen olyan volt, mintha karjaiba zárná – könnyed, de kifejzetten a birtoklási vággyal teli ölelés, az a védelmezőn gyöngéd gesztus, amellyel a gyilkos is öleli áldozatát. Nem lehetett már kimondottan fiatal, pár éve már túlvolt a sorkatonai szolgálaton, teste, amely egy napon majd kövér lesz, még az ifjúkor virágában, amikor a hús csupa puhaság és csupa erő; az idő múlását már finoman jelző arc egy fiatalember arca, egyelőre csak ezé, még senki másé; erőként megmutatkozó ifjúságának ugyanaz volt a szerepe, mint a csöndes erőszakossággal védelmező szeretetteljességet sugalló anyáskodó magatartásnak. Mintha az ifjontiság készen állna, hogy némán és magától érthetődően teljesítse annak parancsait, akinek parancsolgatásra, fölényeskedésre van szüksége. Az anyáskodó fiatalember egyedüli testi hibája enyhe kopaszsága volt, homlokáról tűnt már el némi haj, szinte koponyája közepéig tar volt, de haja még szép, lágy esésű, hullámos, mint a szegénység lemélyebb bugyraiból jövő, a szegénynél is szegényebbek közül származó, még anyjuk szoknyáját fogó férfias fiúk, akikben összefonódik az akaratlan, fájdalmas tragikum, a szexualitás végzete, a halál, a katonai szolgálat és a bűnözés. Carmelo szinte mézesmázas mosollyal segítette fel a kabátot, úgy nézte Carlót, mintha ismerné, vagy mintha tudna róla valamit, szóval, mintha valamiféle baráti és kedves cinkosságnak kellene születni közöttük, márha eddig még nem volt meg.
Carlo abban a pillanatban teljesen elvesztette a fejét. Északi szőkesége, ha lehet, még keményebb, még sötétebb lett, és a rosszkedv, a rosszul leplezett (más természetű, magasabbrendű okoknak köszönhető) düh arra késztette, hogy jókora borravalót csúsztasson Carlo hatalmas, húsos, meleg kemény, és szolgai markába.
- jegyzet
A Toulà új törzsvendége
Noha korábban nem járt ide, Carlo elkezdte sűrűn látogatni a Toulàt, méghozzá meglehetősen zavarbaejtő helyzetben. A Toulàba egyedül nem ül be az ember, csak azért, hogy egyen valamit. Igen nehéz így asztalt találni. Tortora képviselő úr e házban otthon van, csak úgy összetalálkozni vele kínos ügy; nem valami szerencsés dolog azt sugallni magáról hogy magányosan, elveszetten éli napjait a városban – a politikai manőverek körén kívül, hisz azok fesztelenséget, jókedvet, agresszivitást és mindenek előtt társaságot kívánnak – valami külföldi étel, egy csirkével vagy főtt marhahússal rakott tányér mellett? Tortora képviselő úr és vidéki kereszténydemokrata képviselőkből álló harsány kompániája mindig ott van, gyakran harsány magabiztosságot mutatnak, ami a hivatalos helyeken működtetett, gyakran vereséget hozó óvatos próbálkozások, hatalmi játszmák stb. másik oldala, és amelyek a Toulà terített asztala mellett fölényesen le lehet lefitymálni, ki lehet kacagni, ha pedig a játszmák győzelmet hoznak, vadul ki lehet élvezni, s ha nem is kerül mindig kimondásra a ‘Jól seggberugtuk őket!’ – mondat, a lényeg mégis ez. Tortora képviselő még azt is megteheti, hogy minden körültekintést félretéve, magát a legnagyobb biztonságban érezve, előhúzza a Vatikánból, sőt akár egyenesen a Pápához közel álló személytől érkezett sárga borítékot, ami (ki nem mondva) a Szentatya nevében kelt levelet tartalmaz, s amelyben a kereszténydemokrata vezetőknek gratulálnak az erkölcs védelmében, mondjuk a járványként terjedő szexuális szabadosság megfékezése stb. terén folytatott bátor harchoz.
Egyedül lenni e helyen annyit tesz, mint azt kiáltani: «Végezzetek velem!». Tortora képviselő úr és társai természetesen mindent a fölényeskedő jókedv agresszivitásánnak szűrőjén át láttak, és mámoros vakságukban senkit semmivel nem vádoltak.
Az idő múlásával a Carlo és Carmelo közötti cinkosság természetesen csak még erősebb, s főleg még megalapozottabb lett; a mozdulat, mellyel Carmelo felsegítette a kabátot, rítussá vált, és a ‘Köszönöm’, mellyel vaskos markába zárta a gazdag borravalót, Carlo számára felért egy ‘Ámen’-nel, egy ‘Introibo’-val. A becsületes fiatalember szolgálatkész virilitását semmi nem csorbította; meghajolt és porban csúszott a nála hatalmasabb előtt, de azért tette, mert – ismétlem –ugyanolyan súlyú méltóságot, önérzetet tudott helyezni a mérleg serpenyőjébe, amelyen előbb vagy utóbb megméretik, ki mit adott, ki mit kapott.
