#aldomoro#vörösbrigádok#foci#cassavetes#travolta#pippobaudo#budspencer#méhek#macskák#tenger#otthon#grund#iskola#benzin#hányás#paradicsom#szögesrdót#test#vágy#kín#kínzás#halál#halálatévében#halálamozivásznon#valóshalál
(Az illusztrációk a Tempo materiale Luigi Ricca által készített képregényéből valók)
No igen, 1978-ban még nem volt hashtag, nem volt internet, mobilteló, de bőven volt már televízió, volt már fogyasztói társadalom, volt mediatizált, homogenizált, akulturalizált társadalom, már javában zajlott Dél-Olaszországban is a Spektákulum, amely felfüggesztette (akkoriban úgy tűnt, örökre megállította) az időt, kimerevítette a képet, új nyelvet alkotott, olyat, amely immár nem a világot volt hivatott megragadhatóvá tenni az ember számára, hanem a hatalom által közvetített hazugság-konstrukcióba zárta a társadalmat.
Giorgio Vasta Tempo materiale (2008) Megfogható idő (2014, Lukácsi Margit fordítása) című regénye mutatja ilyennek a hetvenes évek végének Olaszországát, pontosabban Palermóját három kiskamasz borzalmas történetén keresztül.
Volt már szó korábban – például Genna kapcsán – a kortárs olasz irodalom ma zajló erőteljes emlékezés-munkáról, arról, hogy a jólléti államba született mai negyvenesek hogyan próbálják feldolgozni, vagy legalább artikulálni a születésük, gyermekkoruk idején lezajlott változások történéseit, folyamatait, hogyan próbálják megérteni a mát a múlt felől, hogyan próbálják kibeszélni magukból a traumát. És volt már szó arról – Ammaniti apropóján – hogy a gyerekek, kiskamaszok történetei milyen fontos szála a kortárs itáliai prózának. Vasta szövege újabb exemplum minderre. Sőt, talán a legerőteljesebb, legplasztikusabb, legsűrűbb, legmellbevágóbb. És ráadásul megrendítően mély és gyönyörű próza, de nem a belcanto típusú hömpölygően könnyed, klasszikus áriázás, nem is posztmodern virtuozitás, hanem a Pasolini nyomdokain haladó komplikált, de lézerpontos, szem- és lélekpróbáló - bár Vasta hangján,Vasta remixében sokszor szikár (de nem minimalista) és mégis költői - narráció.
Vasta hangját hallgatva Borbély Szilárd jut eszembe. A Nincstelenek. Palermo és Debrecen, Szicília és az Alföld fényévekre van egymástól, a hetvenes években még egy fénypercre távolabb is, mint ma. A Nincstelenek falujában, a Megfogható idő urbánus közegében, a szegény parasztok és a középosztálybeli polgárok világában vajon mi közös volna? A közös pont az ide-oda születő, így vagy úgy, de kisemmizett, nyelvétől, ártatlanságától, testétől megfosztott gyerek. És persze eszembe jut, próbálna meg nem eszembe jutni Ottlik, az Iskola a határon, de az abból áradó, feloldozó és rendet tevő, mégiscsak megnyugtató hitre ebben az olasz szövegben nem találok. (A Nincstelenek zárlata az első olvasáskor úgy tűnt, mintha hagyna lélegzethez jutni, de ma már (most) képtelen vagyok így olvasni...)
Kiskamaszok, akik szeme épp felnyílik a világra, és észreveszik, hogy az, ami a tekintetük előtt vibrál, nem is a világ, hanem a televízió képernyője, akik nem hallanak igazi beszédet, csak a számukra már idegen, érthetetlen dialektust (a vidék világa idegen bolygó, Borbély azon a bolygón lakik ekkoriban), és a médiumokból áradó sületlenségeket, hazugságokat. Az egyedül igazinak tűnő hang, mert a rendszeren kívülről jön, a terroristák leleplező, a rendszert romboló beszéde, más kapaszkodót nem találnak maguk körül akkor, amikor mindig is, minden generáció, minden egyén megpróbálja megépíteni önmagát. Kiskamaszok, akik felfedezik magukban a vágy gépezeteit, felfedezik testüket, mint vágyakozó gépezetet, és keresik maguk körül azt, amiben a vágy testet ölthet, amire-amibe vetülhet. De ahogy az lenni szokott, amire épp rámarkolna az ember, ki is siklik a kezéből. Hm. Nem az a gond a világgal, hogy a társadalom, a hatalom által emelt konstrukción átküszködve, netán azt lerombolva lehet eljutni hozzá, hanem az, hogy igazából nincs is, hogy igazából mindig is csak konstrukció, elmeszülemény. Nincs kanál.
Őszintén szólva, ezért is gondolkodom, morfondírozok, mennyire sikerült a magyar címnek megfogni az eredeti szöveget, címet. Anyag-idő, anyagiasult idő, anyagiasuló idő, anyaggá levő idő. Az anyaggá váló, tehát megfogható idő – ezen az értelmezésen halad az angol fordítás is, Time on my hands. A szöveg kétségtelenül egy olyan történet elmondása, amelyben egy időre megfoghatóvá válik, úgy tűnik, hogy megfogható, az idő, továbbá kísérlet a múlt-idő megragadására, anyaggá, nyelvvé formálására, viszont számomra mintha épp arról szólna, hogy az idő, az anyag, a nyelv, a test mind elsiklik az azt markolni akaró, vágyó akarat és vágy elől.
A kissrácok történetének zárlata olvasható katartikus megtisztulásként, ahogy a bűntől terhes, bűntől gyötört lélek rátalál az igaz útra (ott csoszog előtte Dosztojevszkij, távolabb Dante), a feltörő könnyek lehetnek a megtisztulás, a szabadulás könnyei. De olvasható a felismerés, a megvilágosodás katarzisaként, amikor a kisfiú megérti, hiába próbálták szétszaggatni a fátylat, a függönyt, a vásznat, hiába próbálták a spektákulumot a legradikálisabb gesztussal, a valós halállal, az öléssel lerombolni. Hogy itt akkor mi van (mi nincs), hogy innen hova, hogyan tovább? Ehhez már nem szicíliai kisfiúnak, hanem német, francia, netán amerikai filozófusnak kell lenni, hogy tovább lehessen gondolni, hogy tovább lehessen látni...vagy meg kell írni.
