Nincs ebben semmi új, ez jó ideje nem hír, ha máshonnan nem, David Linch filmjének (magyar) címéből itthon is tudható már két évtizede, hogy veszett a világ. Csakhogy annak idején, Sailor Ripleynek még megjelent az őrangyal a kies utca felett, hogy a Gonosz űzött-e csúf tréfát, vagy valóban a Jó, a Rend mutatkozott meg csodaként akkor, amikor már mind a történet hősei, mind a nézők elvesztették hitüket, szinte már nem is érdekes. Akkor, ott még volt valami evilágon túli, ami értelmet tudott adni az őrületnek; azóta eltelt húsz év, a világból eltűnt a csoda, a Magasabb Értelem, az ember végképp magára maradt a sűrű, sötét Vadonban.
Legalábbis ezt állítja Nicola Lagioia 2014-es regénye, a La ferocia (Vadság), méghozzá olyan erővel, frissességgel, hatással, hogy az idei Premio Stregát is elnyerte. Az itt és most megfogalmazott állítás persze lehet egy bődület nagyot koppanó közhely is, hiszen a már a múlt században számtalanszor kimondásra került, sőt, sarkosan fogalmazva, másról sem szólt a huszadik század, mint az erdőben megszeppent nyugati ember szipogásáról, pánikjáról, őrült kacajáról. Csakhogy a nyugatnak volt pár jó éve, amikor ezt valahogy feledni tudta a nyolcvanas-kilencvenes évek Nagy Dőzsijében; az haute couture, a streetwear, a fine dining, a thaiföldi utazás, a swinger klubok kisgömböce benyelte a jólléti társadalmat. A francia Houellebecq, az amerikai Ellis azzal lettek gigamegasztárok az irodalomban, hogy e világ kiüresedettségét, az emberi kapcsolatok sekélyességét (lehet folytatni a közhelypetárdákat) mutatták fel a fogyasztás univerzumában élvezkedő középosztálybeli olvasóközönségnek, amely ezen műveknek köszönhetően némi mazochizmussal és kritikai attitűddel tudta bővíteni élményeit két vásárlás között.
Lagioia, amellett, hogy érezhetően tanult a mesterektől, szerencsére nem az Olasz pszichó, vagy az olasz Elemi részecskék megírását ambicionálta, sokkal inkább hazai nyomokat követett. Semmiképp sem volt egyszerű dolga, amikor a 2010-es évek Itáliájáról akart valamit mondani úgy, hogy – Ecóval élve – el tudja kerülni a Snoopy-effektust (azaz hogy az elhasznált, elcsépelt szavakat tegye még komolytalanabbá egy újabb ismétléssel). Viszont az olasz irodalom világának egyik nagy ereje, hogy az a hagyomány, amelyet a nyelv hordoz, amin muszáj megszólalnia bárkinek, aki e terepen babérokra tör, lehetővé teszi, hogy papírra kerüljenek olyan mondatok, amilyeneket a magyar olvasó csak fintorogva tudna lenyelni, mert lejárt szavatosságúnak, (szájba)rágósnak találná.
A vadságnak azért nagyon jót tesz, hogy nem érzeni rajta a nagyot mondás görcsös akarását, mindössze egy történetet mesél el, méghozzá egy klasszikus séma szerint: egy dél-olasz család széthullásának, egy ambiciózus vállalkozó bukásának történetét. A család(vég)regény a modern irodalom egyik nagy toposza szerte a Nyugaton, az olaszoknak is megvan a maguk referenciája a régi szép időkből, a XIX. századból: Giovanni Verga I Malavoglia (A Malavoglia család) című darabja, egy szicíliai halászcsalád széthullásának, az illúziók elvesztésének regénye. Ha az olasz középosztálybeli olvasó kívülről kívánja szemlélni magát, a maga világát, Verga óta a Dél tükrébe tekint, ez az a Másik Világ, ahol, akár a színházban vagy a mozivásznon (LCD-képernyőn) idegenként tud szembesülni magával, saját világával.
A széthulló család, a veszett világ élményének elbeszélését Niccoló Ammaniti 2007-es Premio Strega díjas, magyarul is olvasható Come Dio commanda (Ahogy Isten parancsolja) című regénye úgy csavarta meg, hogy Északot választotta díszletül, ekként öklözött jó nagyot a válság előtti utolsó boldog békeévben az olasz polgárok gyomrába, s ha nagyon klasszikus modernek akarnánk lenni, azt mondanánk, látnoki szemmel vette azt észre, ami két év múlva elementáris erővel sokkolta Itáliát – a prosperálónak gondolt Észak válságát.
Lagioia a számára otthonos, ismerős Délt, pontosabban a csizma sarkát, Pugliát választja helyszínül annak a sztorinak elmondásához, amit nem lehet elégszer elmondani. Ebből persze egy jó nagy sznupiság is kisülhetett volna, de épp az elbeszélő egyedi hangja, különös tekintete gondoskodik arról, hogy ne tudjuk lelkiismeretünket azzal altatni, hogy „Ó, egy újabb ócska történet, ezerszer hallottam már, kit érdekel”. Az egyik szerencsés találat, hogy manapság szinte szokatlan gondossággal, aprólékossággal építi fel a történet terét, amivel sejtésem szerint neki sikerült megteremtenie Bari városának (és környékének) irodalmi toposzát, sikerült megalkotnia egy olyan erős képet, amely eztán egyrészt irodalmi referenciaként tud majd működni, másrészt ezentúl nem lehet majd Pugliára és barira tekinteteni anélkül, hogy az általa teremtett látvány fel ne idéződne (ahogy Velencére csak Canaletto, Rómára csak Fellini és Pasolini szemén át tudunk csak rálátni).
Továbbá jó érzékkel szövi sokszereplős, sok epizódból szőtt történetét a hiány, az itt nem lét köré. Az emberi (hatalmi, politikai, gazdasági szexuális) viszonyok szövevényes hálóját úgy tudja kezelhetővé tenni, hogy egy halott lány körül forgatja, csavarja és bogozza ki. Méghozzá olyan mondatokkal, amelyek épp a magyar olvasó számára akár ismerősek is lehetnek, épp a mi család(vég)regényünkből, Nádas Péter szövegéből. Ugyanis A vadságban is akként fonódik össze múlt és jelen, hogy akár egyetlen mondatban, de egyetlen bekezdésben mindenképp, folyton egymásba tűnik a volt és van. Lagioia szövege nem modern montázs, nem is annyira posztmodern mix (bár az is, hiszen jópár stílust, zsánert használ, jó dj-ként pakol realizmust, gótikát, hard boiled krimit, abszurdot hazai és külföldi előadóktól egyaránt), hanem háló (a régi idők még Vadonnak hívták), melyben felderíthetünk kapcsolatokat, gócpontokat, de ha már benne vagyunk, soha ki nem kecmergünk belőle, csak ugrálunk, kúszunk végig a szálakon, akárha a neten szörföznénk.
És ahogy az már a nettel van, innen is kiszállás. Kicsit szusszanhatunk, de a Nagy Gubancból nincs kikecmergés. A sztorinak vége nincs, csak zárlata (lásd megint Nádast), amelyből viszont épp a metafizikus feloldozás, a vígasz hiányzik, itt nem csendül fel a Love me tender, de még annyit sem kapunk, mint a True Detective-ben, pedig ott aztán keményen szétcsapják a világot. Kezdődik az egész elölről.
