Pier Paolo Pasolini Kőolaj (Petrolio) című regénye a XX. század második felének egyik olasz irodalmi csúcsteljesítménye, fontos hivatkozási pont az ezredforduló itáliai prózaművészete számára. A regény befejezetlen maradt a szerző tragikus halála miatt, s csak posztumusz jelent meg 1992-ben. Nem csupán hivatkozási pont, de botránykő is, s mindenféle elméleletek gyártására remekül alkalmas csodálatos, védtelen torzó, vagy inkább az indulatok, érdekek viharos támadásainak kitett, félbe maradt rom-építmény. A szöveg maga a szerző által jegyzeteknek keresztelt hosszabb-rövidebb egységekből áll. 1975-ig, Pasolini haláláig a mű váza, úgy tűnik, már nagyjából összeállt, az író az egyes részek kidolgozásával foglalkozott. A ma előttünk álló szöveg különböző készültségi-érettségi fokra jutott elemek sora, vannak késznek tekinthető darabok, vannak rövid tartalmi vázlatok, de van, ahol csak egy cím szerepel, alatta üres a lap.
(A kézirat egy lapja.)
Számos oka van annak, hogy érdemes róla beszélni, írni. Biztosan fogok is. Továbbá, mivel van szerencsém készíteni a magyar fordítást a Kalligram Kiadó Pasolini sorozata számára, a olykor-olykor jelentkezem majd szövegrészletekkel is.
Íme, az első.
64bis jegyzet
A vacsorán történtekről
(a Tervből)
Tettem egy bátortalan kísérletet arra, hogy leírjak egy jobboldali – kereszténydemokrata (azaz a mindenre kapható) és újfasiszta – vendégek részvételével megtartott vacsorát; a jelenetre szicíliai maffiózó parlamenti képviselők szavakkal nem igazán megjeleníthető, titokzatos célzásként érthető jelenlétének árnyékát vetítettem.
A leírás mindössze egy-két bátortalan, jelzésszerű részletből áll (egy bizonyos étel vagy egy bizonyos bormárka megnevezése). Épp csak annyi, amennyit az elbeszélés megkövetel ahhoz, hogy ne levegőből épüljön. Az igazság az, hogy én semmit sem tudok az efféle vacsorákról, e részletek csupán feltételezések. Mások sokkal jobb darabot tudnának írni róla, nem csak az ételek és italok felsorolásával, de kitérve a résztvevők öltözetére, fizikai és társadalmi jelenlétük részleteire (nyakkendők, gyűrűk stb.), sőt akár rövid excursusok is beiktathatók lennének az életutak, karrierek bemutatásával (nem zárom ki, hogy ezt még megtegyem az elbeszélés egy későbbi pontján). Egy szóval sem állítom, hogy ezek a részletek, jobban mondva apróságok felszínesek és pusztán esztétikai jellegűek lennének. Nem. Bárcsak képes lennék arra, hogy leírjak egy ilyen eseményt, hogy az igazság illúzióját nyújthassam a fogalmi igazságon túl (mely ekként feldúsulhatna)! Nem vagyok képes rá, mert nemcsak attól viszolygok, hogy efféle vacsorákon részt vegyek, de attól is, hogy bárkitől is információkat kérjek e tárgyban. Azaz attól, hogy olyan dolgokat tegyek meg, amelyeket meg kell tenni egy olyan regényírónak, amilyenné én is szeretnék válni. Ám engem jobban érdekel valami lényegibb dolog, nem akarok mást, mint ennek denotatív referenciáit bemutatni. Meglehet, épp a művészi gazdaságosság okán.
Milyen lényegi dolog történt azon a vacsorán, körülbelül egy hónappal az 1972. május 7-i választások előtt?
Mindenek előtt – de erre az olvasó már anélkül is rájött, hogy túl részletes pontosításokra kitértem volna (ráadásul e részletek explicitté, világossá és egyszersmind banálissá is téve hamisnak hatnának) – egy korrupciós esemény történt meg, belső és be nem ismert, vagy a lelkiismeret elhallgattatását szolgáló ősrégi önigazolásokkal beismert korrumpálódás.
De nem is ez az igazán lényegi elem, legalábbis e történet szempontjából nem. A lényeg valami egészen más.
Itt kell megjegyezni, hogy egy férfitársaságban, csak férfiak részvételével lezajlott vacsoráról van szó.
Azt hiszem, hogy a vacsora egy déli (szicíliai) eredetű, déli módon és déli külsőségek szerint lezajlott korrupciós rituálé lényegi jegyeit viseli magán; e szertartást, a politikai korrupciós tevékenység útján, az államigazgatás központjába is átültették.
A nők hiánya árnyalatok hiánya. Nem volt jelen még a ház asszonya sem; lehetett volna fkissé közönséges, vagy olyan, aki elsajátította a tartalmatlan római manírokat, és aki titokzatos szócsőként működött volna, bájt adott volna a ki nem mondott paktumoknak, bájt, ami csak a hagyománnyá vált képmutatás sajátja.
De nem volt testes vidéki feleség sem, a fiatalon – még sekrestye-, vagy egyenesen szeminárium-szagot árasztóan fiatalon – nősült trentinói képviselőé, aki már akkor telve volt a fényes politikai karrierhez szükséges megzabolázhatatlan energiákkal; a vidéki asszonyság mára úgy elterebélyesedett, hogy ura meg sem közelíti, és venetói katolikus mosolyával úgy ül férje oldalán, akár egy mosolygó erünnisz; mint ahogyan nem volt felső társadalmi körökből való feleség sem, aki rég eljegyezte magát a karrierrel, s aki kecsesen intellektuális stb. stb.. Nem voltak ott feleségek.
A jelenetet a felszolgálást végző inas teszi teljessé, ő is az alpesi hegyvidék szülötte, talán leszerelt csendőr, bajsza még fekete, arcformája akár egy növényevőé.
Mind a trentinóiak, mind a szicíliaiak tökéletesen elemükben érezték magukat ebben a férfias közegben; mindeközben Carlónak meglehetősen görcsös erőlködésre volt szüksége ahhoz, hogy a helyzethez fel tudjon érni (ez még a Karl születését megelőző időkben történt, ő már nem érzett ilyesféle szorongást).
Egy vagy több nő jelenléte magabiztosabbá tette volna; nem csak azért, mert a szexus rögzíti a viszonyokat, felismerhetővé teszi a dolgokat, melyek létezése egyszerűvé válik, de azért is, mert a nők birtokában vannak a képességnek, hogy elhazudják az valóságot, vagy mást okoljanak, így az egyezség megkötése (ami a cselekvő férfiben mindig ott lapul a mélyben) szinte megszentelődik.
E férfiarcok társaságában (harmincöt és ötven év közötti undorító férfiak, akiket felemésztett az egész életükben űzött küzdelem az érdekekért; testük, mely megélte e küzdelmet, el is torzult közben) Carlo olyan volt, mint egy kisgyerek a felnőttek közt. Be kellett szállnia a játékukba (melyben azok már nagy gyakorlatra tettek szert), utánoznia kellett jókedvüket, optimizmusukat, falánkságukat, és – amit az emberek nem képzelnének e társaságról – visszataszító közönségességüket (amit az orrok, a hájak, a ráncok, a tarkók meg a szájak, a sápadtság és a veríték jelenítettek meg).
Karlnak köszönhetően Carlo mély, közönyös és ártatlan közösséget alakított ki saját nemével.
Carlo saját nemiségével folyamatosan kapcsolatban volt, mindig is követte, akár a vezérfonalat, mely az életen keresztül (talán) egy olyan dimenzióba vezette, amelyről az életnek magának nem volt fogalma, tudása stb.. Az erőszakkal szerzett szabadság és függetlenség volt ez, mely nem ismerte a konszenzust, a toleranciát stb.. A titkos védelmező által nyújtott biztonság, egy bensővé tett ’máshol’, stb.. Így hát Carlo a saját farkát mindig is érezte, számára fizikálisan jelen lévő és aktív érték volt.
Körülbelül a vacsora félidejénél (a polentával tálalt párolt húsnál) Carlo hirtelen nem érezte többé a farkát, mint élő húst. A farka és a saját maga közötti terület, azaz az alsónadrágja és a nadrágja, egyszerre csak elvesztették képességüket, hogy élettelen közvetítők legyenek. Nem feszültek rá semmire; s az előbőre alatt mindig égetően bizsergető kéjnedv – a kéj nedve, mely megkívánja (még akkor is, amikor nem lehet) a szorító mozdulatot, a gyógyító szorítást – mintha elpárolgott volna, eltűnt, akár a kamaszkori első bűnös, őrült bűnbeesések, stb..
Carlónak sem a vacsora közben, sem a vacsora utáni beszélgetés alatt, a cimborák és a nagy emberek társaságában, nem volt mersze kimenni a mosdóba és megvizsgálni magát. Az olvasó pedig emlékezzen arra, hogy hősünk nem volt holmi érzékeny és komplexusos értelmiségi, Carlo a cselekvés és a hatalom embere volt.
(Villa Yoko - Nagae, Olgiata negyed, Róma, 1971-1980)
65. jegyzet
Prológus a Középkori Kerthez
(A Misztériumból)
Mélységesem undorodom attól, hogy leállítsam a fantáziámat, hogy leírhassam azt a városnegyedet, ahol Carlo lakott. Mondjuk a Vigna Clara, netán a Parioli negyed újonnan épített része, de lehet akár az Olgiata is. Elég csak rágondolnom, s máris összeszorul a szívem. Szó sincs moralizálásról, szó sincs szociális vagy osztály-érzékenységről. Hiszen én már hosszú évek óta ahhoz a világhoz tartozom, amely e helyeket lakja. Az is igaz, hogy körülbelül ugyanennyi ideje nem látogatom ezeket a köröket. De gazdasági szempontból nem tudom magam megkülönböztetni tőlük. Nem éltem ezt az életet. Elvesztettem. Jószívvel és örömmel, felszabadító megelégedéssel, kimondhatatlan megkönnyebbüléssel, de elvesztettem. Talán ezért gyötör még. S ráadásul még ott van a szánalom, szánalom valami olyan dolog iránt, amitől undorodom.
Ami engem borzasztóan taszít e környezetben, az az árnyékfolt hiánya, melyben köddé válhatna, szétbomolhatna, vagy a szabad zóna hiánya, ahonnan szemlélni, elemezni tudná magát. Itt láthatjuk, érezhetjük a maga teljességében: idealizmus nélkül. Igen, ismétlem, idealizmus, a hírhedt idealizmus nélkül. Ez a világ egyfajta totalitás, melyet kevesek hoznak létre, de a többség is belakja, élteti: a villák, a társasházak homlokzatai (utóbbiak kissé szegényesebbek), nagykövetségi rezidenciák, a szegényes kertek, melyek itt, a betonsivatagban még így is fényűzőnek hatnak, az elegáns megjelenésű házakba gondosan elzárt ’privacies’ csöndjei, márvány és üveg (ezek is szegényesek), a ragyogó sárgaréz kapucsengők hosszú névsorai, a garázsok még mélyebb, s szinte vad csöndje; híján van minden terjengősségnek, értelme pontosan meghatározott: tulajdonképpen az, hogy a legkisebb lehetőség, hely se maradjon a ’másféle’ számára. Ez a ’másféle’ lehetne az osztályharc, az osztályalapú entrópia öncsonkító szorongása, a vallásos miszticizmus, az irodalom, a kultúra iránti rajongás. Ám semmi, de semmi effélét nem találni itt. Elég csak arra gondolnom, miféle valóság ez, meg tudnék fulladni, képzeletem rémülten menekülne. Én meg csak azért is maradok, sőt poémát írok, melynek épp ez a világ ad otthont. Ám még akkor is, ha ellenszegülök és maradok, vannak dolgok, amelyeket nem tudok magamévá tenni; nem csupán mindaz amit nem éltem meg (mert így akartam) ebben a világban (melyet így el is vesztettem), de az itt létező egyfajta – meglehet, elfajzott – idealizmus is (vagyis felülemelkedés ezen a világon), az, ami nem lesz az enyém. A megszabadulás nélkül az élet materiális értelemben nem lenne lehetséges. A Vigna Clarán, az Új Parioliban vagy Olgiatában mégis élnek emberek, ha jól tudom; egész életek zajlanak itt le, mérhetetlen mennyiségű valósággal telve. Úgy vélem, csakúgy, ahogy idealisztikus a hatalom megvetése, idealisztikus a hatalom megszerzésének vágya is. És, hogy talán felszínes dolog elítélni – hitbéli alapon, a róla folytatott vita nélkül – a hatalom megszerzésének vágyát. Az a fajta idealizmus, amely ezt a gazdagok, de legalábbis jómódú polgárok lakta egyhangú várost élteti (a maga belső hierarchiájával, sznob klientúráival, a marginalizált megtűrtekkel stb., fel egészen az igazi hatalmasságokig, a bankigazgatókig, a nagyvállalati vezetőkig, az elmozdíthatatlan bürokratákig, a miniszterekig), nem más, mint természetes és – kénytelen vagyok leírni – ártatlan akarása a hatalomnak.
Azok, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a hatalmat, életükben előbb vagy utóbb, egy ünnepi pillanatban, szerették; mert ez a természetes, és mert ez az, ami kiváltja a jogos, sőt szinte vallásos gyűlöletet!
Hősünk – ellentmondásos és érthetetlen, akár önkényesnek is mondható – metamorfózisai során mindvégig olyan embernek bizonyult, akinek életét a „hatalom természetes és ártatlan akarása” határozza meg.
Nagyon is szeretek füvekről és növényekről beszélni. Este tizenegy táján a levegőt különös langymeleg szállta meg a meglehetősen hűvös és esős nap után – 1972 áprilisa és májusa egyébként végig ilyen hűvös és esős volt.
