Pier Vittorio Tondelli az olasz (poszt)modern egyik nagy bortányköve – vagy ékköve, ízlés szerint. Huszonöt évesen írt első regénye (novelláskötete?), az 1980-ban megjelent Altri libertini (Ifjú libertinusok) csúnyán kiverte a biztosítékot, húsz nappal megjelenése után betiltotta az ügyészség, ám egy csapásra generációjának (és a meleg szubkultúrának) ikonjává tette a szerzőt.
A hat epizódból (novellából?) álló szöveg, amelyet a szerző regényként, tehát egymással, ha laza szálakkal is, de miégiscsak összefonódó elemekből álló egységként határozott meg, a hetvenes évek végi Olaszország egyik legkíméletlenebb és mégis legszórakoztatóbb dokumentuma, ám még ma, bő harminc évvel a megjelenés után is, működőképes szöveg: skandallum, dokumentum és szépirodalom egyszerre. Hat hétköznapi történet huszas éveik elején járó fiatalokról, kallódókról, piti dílerekről, transzvesztitákról, melegekről, egyetemistákról, akik – életkoruk és a társadalmi-kulturális szituáció okán – helyüket keresik a világban. NIncsenek nagy kérdések, magabiztos, gőgös kinyilatkoztatások, fölényes ítéletek (sem a srácokról sem a – történetekben egyébként épp csak meg-megvillanó külvilágról), csupán egy-egy kiragadott életkép a mindennapokból, csak felmutatott élethelyzetek, állapotok, jobbára előzmény nélkül, s a jövőt (jótékony? tragikus?) homályba burkolva.
Tondelli (középen, a jobbik szakállas figura) kocsmatúrán
Az első darab, a Postoristoro (Resti) egy vidéki kisvárosi állomás büféjében lézengő alakok, szinte krasznahorkais, tarrbélás, vagy tarsándoros, tablója, a központi figura Giusy a hely egyik dílere, aki egy kis zacskó hóért bármikor testével fizet. A szöveg egyetlen este krónikája, egy sajátos hálót sző (vagy bogoz szét) e mikorvilágban, függések (a drogfüggéstől az érzelmi függésig és persze az anyagiig) rendszerének feltérképezése: Giusy a herkás haver számára a megváltás ígérete, a felette álló nagykereskedőnek pénzt fialó alkalmazott, a Délről érkezett új bandának konkurencia (akinek be is hódol egy üres vagonban egy lövésért).
A Mimi ed Istrioni (Bohócok és ripacsok) négy megvadult, biciklijén a kisváros terein, utcáin pasikat hajkurászó lányról szól (pontosabban három plusz egy lányról, hisz egyikőjük transzvesztita), valahonnan valahová tartó sztori itt sincs, csak egyes számban (általában többes egyesben) elbeszélt életképek bringákkal, szökőkutakkal, hetero, - és homoszexuális kalandokkal - egymással és bárkivel. A Viaggio (Utazás) a legnagyobb ívű, legveretesebb elbeszélés, amely éveken keresztül követi egy homoszexuáis srác vándoréveinek történetét, a test, a vágyak felfedezésétől a nagy szerelmen és a nagy csalódáson át kapcsolatról kapcsolatra. A Senso contrario (Ellenirány) magukat drogért áruló srácokról szóló életkép. A címadó darab, az Altri libertini (Ifjú libertinusok) egy egyetemista baráti társaság (fiúk és lányok) mindennapjainak egy epizódját meséli el, amikor is a csapat életét teljesne felforgatja a Milánóból a városba érkező gyönyörű fotográfus fiú. A záró darab, az Autobahn (Autópálya) szereplői, a Viaggióhoz hasonlóan, az Alpokon túl keresik magukat, az Életet, a Szabadságot.
A Mimi ed Istrioniból nemrég készült film, a Splash (a csajbanda neve a regényben) egy jelenete.
Tondelli Emilia Romagnája, Észak-Olaszországa az Idegen, a turista tekintete előtt jobbára láthatatlanul maradó terület. A napfényben fürdő napernyő dzsungellel borított tengerparti plázs (harmadik regénye: Rimini), az árkádok ritmusában élő, Európa legrégibb egyetemével büszkélkedő intellektuális központ, Bologna mediterrán bájai, gazdag kulturális öröksége e perspektívában inkább csak díszlet, amely eltakarja előttünk e vidék valódi arcát, a helyi lakosok mögötte, takarásában, árnyékában élik igazi életüket. (Bár sose felejtem, hogy milyen volt először vonattal Bolognába megérkezni a kilencvenes években, amikor az állomásból kilépve száz méteren belül három öntutatlanul heverő testet is sikerült dokumentálnom, mindhármójuk karjában ott fityegett a rettenetes fecskendő. Utána Tondelli már csak megerősítés volt, nem pedig reveláció.)
Tondelli kötete Pier Paolo Pasolini Ragazzi di vitájának (Utcakölykök) nyolcvanas remixeként is olvasható, azért is érdemes összenézni a két kötetet, mert a születésük közötti huszontöt év alatt végbement olaszországi átalakulások remekül kitapinthatók. Mindkét könyv pikareszk-anekdotikus szövete a jelenkor azon arcát mutatja fel, amely a jólfésült, vájtszemű – polgári – irodalom számára láthatatlan maradt, akikről egy jól nevelt családban nem volt szokás beszélni, akiről a többségi kultúra szeretett nem tudomást venni. A mindkét munkát kísérő felháborodás nyilván ennek a provokációnak köszönhető. Ugyankkor, amíg Pasolini egy eltűnőben lévő kultúra, az Urbs évezredes pogány világát igyekekezett átmenteni az irodalom öröklétébe, és persze harcolni a megmaradásásért, addig Tondelli munkája már annak az új világnak a dokumentuma, amelynek eljövetelétől Pasolini annyira féltette Olaszországot.
Míg Pasolini annyi szeretettel megrajzolt csavargói a római külvárosok nincstelen, de az életet pogány életörömmel élvező fiataljai, addig Tondelli srácai a jólléti államban, a fogyasztói társadalom biztonságot és mégis sok-sok unalmat kínáló kisgömböcében felnövekvő generáció sarjai. Pasolini a hetvenes évek elején (esszéiben, újságcikkeiben csakúgy mint filmjeiben) remekül mérte fel az egyre növekvő jólétért fizetendő árat: a szabadság feladását. Tondelli hősei, alig pár évvel később, bár maguknak sem igen vallják be, de épp a szabadságot keresik abban a világban, amelyben mindent megtehetnek, mindent megkaphatnak, de valahogy csak nem találják a helyüket. Az a generáció ez, amely épp e történetek tanúsága szerint megfizette a jólét, a társadalmi béke árát: a béke számukra már unalom, tespedtség, a békés olasz ivdék az ő perspektívájukban provinciális, ködbe-esőbe-sárba süppedő ingovány, amely, ha nem szakítja ki magát az ember, örökre elnyeli. A kiszakadás jelenthet fizikai eltávolodást, szecessziót az Alpokon túlra, a Más Világ mindig a Szép Új Világ ígéretét hordozza, innen az Odaát a csábító ellenpont, Ha pedig ez nincs, akkor maradnak a mesterséges menyországok. Az Altri libertini az olasz beat generáció kis-nagyregénye, a nagy amerikai elődök kultműveinek olasz újraírása.
Az első kiadás borítója.
A testiség, a testi vágyak, a homoszexualitás viszont nem a fogyasztói társadalom kritikusainak közhelyes hedonista-értelmezésében kerül itt elő, sőt, éppen hogy az önazonosság, az identitás megtalálásának ritka lehetőségét kínálja, a szabadság megélésének kis körét. Tondelli abból a szempontból is nagyon hetvenes évek-beli, hogy a kor kultúratudományos, filozófiai trendjeivel (és persze, megint csak Pasolinivel) szinkronban különös figyelmet szentel a testnek: a szereplők első sorban cselekvő, a világgal szenzitív kapcsolatot tartó testek, akik testnyílásaikon, érzékszerveiken és bőrükön (és bőrükön lyukat ütve) tpasztalják meg élik meg a világot. Ugyanakkor ezek a testek hatalmi viszonyoknak, függéseknek, vágyaknak, érdekeknek és akaratoknak kitett-kiszolgáltatott objektumok is.
Tondelli az egyik első posztmodern olasz elbeszélő, szövegének nyelve kollázs, számos kulturáis és nyelvi regiszter remixe, ott él benne a helyi dialketus, a fiatalok argója, az irodalmi nyelv ironikus kifigurázása, kulturáis regisztere a popkultúra és az urbánus szubkultúrák világaiból merit. Narrátorainak hangja hiába nyegleségig laza, posztmodernül pimaszan ironikus, a könnyedség, a nonchalace alatt rendre rémisztő mélységek nyílnak, az olvasón erőt vesz a nyomasztó szorongás, amitől sehogy nem tud szabadulni. Persze, a könyvön megbotránkozó nagyközönség (vagy inkább az állam, a hatalom) nem ezt a Gondot érezte ki a szövegekből, hanem minden bizonnyal kárörvendően csapott le az obszcénnak, pornográfnak minősíthető elbeszélésekre, amelyek az olasz irodalomban minden korábbinál nyíltabban beszélnek a homoszexuális testiségről (és még ráadásként a különféle drogok fogyasztásáról, hatásairól). A sietős ítélet szülte felháborodás, tudjuk jól, sokkal kényelmesebb reakció, mint a dolgok rettentő mélyére vetett pillantás.
A korszak kultikus punkzenekara, a CCCP az Emilia-Romagna-állapotról.
