„Aszongyák, e' mán nem a régi Róma,
aszongyák nincs mán itt, csak külföldi,
haggyad, mongyanak, amit akarnak,
lesz még Róma olyan, mint a tegnapi!”
Ilyen és ehhez hasonló versek sokasága lepi el Róma falait a történelmi belváros százados házaitól a perifériák betondzsungeléig. Mai urbánus kontextusa a streetart, az utcák szabad és illegális művészete, mely a világ minden metropoliszában virul, s egyrészt a közösségi kommunikáció, másrészt a kortárs művészet egyik legfontosabb médiuma. A különféle technikákkal, eljárásokkal készült munkák, melyek közül csak egy a legismertebb graffiti, de mára már bőven ott burjánzik a poszter, a matrica, a stencil is, jórészt vizuális jelekre épülnek, s ha szöveges elemei is vannak, akkor a nyelvi tartalom mellett legalább olyan fontos a rajzos-színes formaiság, a szöveg képe. Másrészt a falak nyilvános információközlő – cserélő felülelét a szöveges üzenetek is bőséggel használják, akármerre járunk-nézünk, városainkban se szeri, se száma a magánéleti, politikai (szub-és pop)kulturális tartalmú közléseknek.
Viszont olyan dolgokat, amilyenek a római falakra fújt versek, igazság szerint még nemigen láttam. Sajátos metszete ez a szöveges üzenetküldésnek és az ennél többet, valamilyen művészi tartatalmat közvetíteni kívánó utcai művészetnek, mely itt nem is annyira vizuális, hanem sokkal inkább irodalmi kötődésű.
Rómában az utcai irodalomnak, költészetnek igen-igen régi hagyományai vannak, egészen az antikvitásig nyúlnak - Catullus csipős, gúnyos szövegeit ismerheti a széles magyar olvasóközönség is. A pasqullius az ókorban, majd a humanizmus után éledő klasszicista európai költészetben önálló lírai műfajként rögzült. A maróan kritikus köztéri közköltészeti forma, mely világgá kürtöli a írója véleményét csalfa szeretőről vagy csaló politikusról, egy Róma belvárosában, a piazza Navónától pár méterre ma is álló szoborról kapta a nevét, melyre évezredek óta szokás az ilyen versikékkel telerótt fecniket ragasztgatni.
Róma folklórjának, népi kultúrájának alapvető sajátossága a hatalomnak mindig ellenszegülő pimaszság, amely a magyaros kuruc virtus számára ismerős lehet, s amleyn mindig megtalálja a módját annak, hogy bár látszólag elfogadja a hatalom által rákényszerített szabályokat, de igazából fittyet hány rájuk. A XIX-XX. század dialektális költői, mint Trilussa vagy Belli, akik nem gerillakomunikációval, hanem az irodalom polgári formáival (úgymint könyvkiadás) osztották, terjesztették római népnyelven írott költeményeiket, ennek a hagyománynak a gyermekei.
Pier Paolo Pasolini - aki bár nem volt római, de nagyon értette-érezte ezt a kultúrát - a szabadság, az életöröm pogány világának továbbélését látta a külvárosi kultúrában a külső hatalomként érzett kereszténység pontosabban keresztény egyház, s az általa diktált (erkölcsi) törvények ellenében. Ha valakit érdekel ez a világ, Pasolini Utcakölykök című regénye remek bevezetés lehet a borgaták, a szegénynegyedek világába. Igaz, hogy az 1950-es évek Rómája nyüzsög e lapokon, de efféle figurák népesítik be mind a mai napig a Quadrarót, a Porta Furbát, a Tor Pignatarát és a többi külvárosi lakótelepet.
Ma pedig, a streetartttól is inspirálva, újra felvirágzóban van, pontosabban újra láthatóvá vált, ez a kultúra. A Poeti der Trullo hétfős gerillacsapata például nem csak saját negyedét, de az egész várost teleírta már verseivel, teleragaszotta matricáival, de a világhálón, a közösségi oldalakon is aktívak. A név, „A Trullo költői” persze nem a Pugliából ismert épületre utal, hanem Róma egyik külvárosának neve (melyet egy hajdan itt álló gúla formájú, trullo-szerű, római síremlékről kapott). A húszas éveikben járó fiatalok, köztük Pasolini egy utcakölyök barátjának unokája, azért róják (fújják) soraikat a valós és virtuális felületekre, mert a borgata képzeletbeli falai közé zárva más utat nem találnak arra, hogy közöljék, ami szívüket nyomja. Falak veszik körül őket, de épp a falak szolgálnak médiumul a szabadulásra.
Magukat MetroRomantikusként definiálják, olyan nagyvárosi srácok, akik nem hajlandók feladni álmaikat egy szebb jövőről. Ebben pedig épp Róma segít nekik, meglehet, perspektívátlannak, sivárnak érzik életüket, de Róma évezredes pimasz, dacos, pogány kultúrája, a falakon és a római dialektusban élő hagyomány az, amely otthonos teret kínál, s amely eszközt ad a kezükbe.
Nekünk, magyaroknak, akik szeretünk cinikus kétkedés mögé bújni efféle nagy szavak hallatán (olvastán) akár közhelyesnek, avittnak tűnhetnek ezek a fiatalok, okos fejünkkel biccentünk, félmosolyt eresztünk, mert mi ugye tudjuk... Akár megmosolyghatja az irodalmár ítész, de még a szofisztikált szlemmer is, a falra írt rímeket, lehet, hogy nincs bennük sok erudíció, rafinéria, truváj, fifika, hisz olyan keresetlen, olyan suta, olyan népies... Hm, pedig lehet, hogy nekünk is elkélne az efféle népiesség, amely nem pántlikákról, sallangokról, hanem az elementáris erőről ismerszik meg. Na jó, ez volt a retorikus fordulat zárlatként, mert persze, hogy nálunk is hallani efféle hangokat, s ottan is csak underground, föld alatti kultúra ez, mint minálunk, de...
Úgyhogy olvassuk csak a külvárosi poétákat:
https://www.facebook.com/ipoetidertrullo
