Galeotto herceg első könyve
Dante Isteni színjátékának minden bizonnyal legismertebb epizódja a Pokol Ötödik éneke, ahol a világirodalom egyik leghíresebb szerelmi történetét olvashatjuk. Paolo és Francesca a Pokol második körében, a bujaság bűnösei között vezekelnek, szenvednek azért, mert a túlzó, eszeveszett szerelem, a folle amor bűnébe estek. A középkor, az alteritás kultúrájának egyik legfontosabb erkölcsi normája a vágy megzabolázása, uralása. A lovagi szerelmi etika alapja (ezt hivatott propagálni a trubadúrköltészet), hogy a szerelem gyakorlása során mindig mértéket kell tartani, azaz a szerelmes nem mehet szembe saját, és közössége érdekeivel, nem vesztheti eszét. Paolo és Francesca nem azzal követnek el bűnt, hogy szerelembe esnek, hanem, hogy nem tudnak mértéket szabni szenvedélyüknek – a legenda szerint a hölgy férje, az ifjú bátyja in flagranti kapja őket, s legott átdöfi mindkettejüket egy dárdával (ehhez pedi ugye intim helyzetben kellett épp lenniük).
A együtt szenvedő szerelmesek törénetüket előadva természetesen elmesélik szenvedélyük születésének históriáját is. Egy napon együtt olvastak egy szerelmes regényt, Lancelot lovag és Ginevra királyné történetét, mikor is a Galeotto herceg szerzette regényben magukra ismertek. (Vegyük észre a szöveg és olvasás jelentőségét, a szövegből valóság lesz, a valóságból szöveg, a kettő folyton folyvást összefonódik!) Szegények nem veszik észre, hogy balvégzetük is megjósolja a könyv, hisz Artúr király hitvese s legkedvesebb lovagja a kor leghíresebb szerelem-bűnösei.
(Az Édenkert középkori képe)
Galeotto herceg második könyve
Giovanni Boccaccio Dante kultuszának egyik megalapozója volt, megírta a nagy előd életrajzát, a firenzei polgárok számára Dante-olvasó, értelmező kurzust tartott, s számos művében hivatkozik rá. A Dekameronnak talán legfontosabb hivatkozási pontjául is a nagy opuszt jelöli meg rögvest az alcímben:
KEZDŐDIK A DEKAMERON NEVEZETŰ KÖNYV, MÁS NEVÉN GALEOTTO HERCEG
A korabeli olvasó nyilván pontosan értette az utalást, s annak jelentését: itt egy olyan mű következik, amelyben a szerelem témájának központi szerep fog jutni. Ugyanakkor a már akkor híres Dante-epizóddal is kapcsolatot teremt ekként a szöveg, hiszen Galeotto herceg mint olvasott könyv, mely hatással van olvasójára, Dante-intertextus. Ha egy mai átlag olvasót megkérdünk, miről emlékszik a Dekameronra, biztos, hogy a szokszor sikamlós szerelmes történeteket emlegeti fel. S valóban, a férfi-nő kapcsolat számos történet szervezője a száz novellában, sőt, a sztorikat előadó tíz fiatal két teljes napot szentel kizárólag e témának: a negyedik napon rossz véget érő szerelmes történeteket mesélnek (azaz olyanokat, amelyekben a szerelmesek a folle amor bűnébe esnek), az ötödiken pedig jó véget érő históriákat (azaz, amikor a vágyakat meg tudják zabolázni).
De maga a történetek elmesélésének helyszíneként szolgáló tér is a korabeli szerelem-tanokkal, azok reprezentációjával, allegorikus megjelenítésével áll kapcsoaltban: mindenki emlékszik, hogy a tízfős kompánia a pestis sújtotta Firenzéből egy vidéki villába menekül, ám az a modern olvasó figyelmét már elkerüli, hogy nem a villában, hanem annak kertjében kerül sor a mesék előadására. (Pontosabban két villában zajlanak ezen események, de a Dekameron topográfiájáról majd inkább egy másik posztban.)
(Dekameron-illusztráció a kertben társalgó ifjakkal.)
Míg a narrátor Boccaccio a villákról épp csak említést tesz, épp csak megjelöli azokat, addig a kerteket részletesen bemutatja. Csakhogy nem realisztikus leírásokról van itt szó, a kert szövegbeli megépítése a korban jól ismert mintákat követ: a földi Paradicsom, mely egyszersmind a szerelem allegorikus tere is, kerül az olvasó elé. Ez persze egybeesik a középkori kertépítési gyakorlattal is, hisz a díszkertnek épp az volt a funkciója, hogy a falak mögé zárt (azaz a veszélye,s bűnös, kísértésekkel teli külvilágtól elzárt) térben újrateremtse az édenkertet, mely a közösségi élet (a társadalmi elti közösségi élete) egyik legfontosabb helyszíneként is szolgált. A kert használatának szokása antik római örökség, míg a hozzá kapcsolódó allegorikus jelentések az Ószövetségből, az Énekek énekéből erednek, s olyan nagy hatású szövegek segítenek a két elem összefűzésében, mint a Rózsa-regény című francia allegorikus mű, mely nélkül, ezt minden túlzás nélkül mondhatjuk, ma sem úgy lennénk szerelmesek, ahogy.
A Dekameron nagy trükkje épp az, hogy a megelőző irodalmi (szöveg), kulturális hagyomány allegorikus hivatkozásait használva, jelentéseit továbbra is játékban tartva, levláasztja azokat a metafizikus dimenzióról, s pusztán az emberi világra referáló jelekként érti és használja őket. Míg Dante szerelemfelfogása a szerelemben az emberi (férfi!) lelket az Istenhez emelő erőt látja (a bűnös, tévelygő férfilélek a női szépséget megismerve fordítja figyelmét, szívét, lelkét az annyagi világról a spirituáis felé), addig Boccaccio másik nagy mestere, Petrarca a szerelemben már az emberi világ, az emberi élet legmagasztosabb, de színtisztán emberi, azaz minden metafizikát mellőző érzelmét látja. Ez is része annak a közhelynek, hogy a humanizmus az ember felé fordítja a figyelmét. (Tegyük hozzá rögvest, ettől Petrarca még nem lett ateista, sőt, de aztz állította, hogy Istenhez másfelé vezet az út.)
A Dekameronban űzött játék az oka annak, hogy a szöveget ma tévesen realista alkotásként szokás érteni. Dehogyis! Csak a régiség korának allegoria-episzteméje más módon, ha úgy tetszik, még többrétegűbben, még fifikásabban működik benne, mint a korábbi alkotásokban.
Galeotto herceg harmadik könyve
Az alteritás szerelem-tanainak egyik legnagyobb hatású összefoglalása és a modern kor felé közvetítóje egy olyan XVI. századi szerző munkája, akinek igen sokat köszönhet Dante, Petrarca, Boccaccio. Hisz Pietro Bembo volt az, aki kijelölte és elfogadtatta helyüket az olasz irodalmi kánonban, ő volt az, aki könyvkiadói és elméletírói munkásságával gondoskodott arról, hogy mind a mai napig a „három firenzei korona” jelenti az olasz kultúra egyiklegfontosabb hivatkozási pontját, hogy az a nyelv, amit mi olaszként tnaulunk, olyan, amilyen.
(Asolo városa Velencétől alig pár tíz km-re)
Asolani, azaz Asolói beszélgetések (sajnos magyarul mind a mai napig el nem érhető) dialógiusa az a mű, amleyben összefoglalja a kora újkori udvari kultúra szerelemfelfogását, illetve, ahol megalkotja annak később normaként működő etikáját. Igaz, hogy a romantika jelentősen átírta ezt a nomrarendszert azzal, hogy a mértékletes szerelem helyett a mindent elsöprő, minden szabályon és akadályon átgázoló szerelem ideáját állította fel, a jólnevelt polgári etikában mind a mai napig tovább él az udvari kultúra öröksége. Aminek közvetítésében tehát Bembonak fontos szerepe volt.
(A Cornaro-palota megmaradt szárnya ma.)
Az Asolani fiktív története szerint Caterina Cornaro asolói „kvázi” királynői udvarában egy esküvői ünnepségsorozat alkalmával, az ebéd utáni pihenő idejében fiatalok gyűlnek össze, hogy átbeszéljék, mit gondolnak a szerelemről. S hogy hol zajlanak ezen beszélgetések? Hát persze, hogy az asolói palota kertjében. S milyen nyelvet beszélnek a szereplők? Boccaccio Dekameronjának nyelvét, Bembo ideológiájának szellemében.
Meglehet, Bembo nem idézi meg közvetlenül Galeotto herceget, de az imitáció paradigmája szerint épülő idézet-lánc magával hozza e híres könyvet is, mert a kerben elhelyezett beszélgetés, mely a Dekameron nylevét használja, hozza annka a szerelmről vallott nézeteit is, s hozza az írott szöveg és a szerelem kapcsolatának hagyományát is.
