Az Olaszországgal kapcsolatban velünk élő sztereotípiák közül az egyik legerősebb a maffia. Nem csak a toszkán lankák, a velencei sikátorok, a római szökőkutak teszik egzotikusan izgalmassá Itáilát, de a szervezett bűnözés mindent átszövő hálója, a rejtőző titkos szervezetek, a nagy hatalmú keresztapák, a vérbosszú és a hallgatás törvényei is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy képzeletünket, vágyainkat újra meg újra arra fordítjuk. A borzongás nem csak a földi édenkertől való álmodozásnak köszönhető, hanem a gonoszt rejtő sötéttől való rettegésnek is. Az idegen kultúra iránt érzett izgalom a vonzás és a taszítás kettős játékából születik.
És az olasz kultúra szállítja is nekünk az ezeket az érzelmeket tápláló fűtőanyagot, sorra születnek olyan produktumok, amelyek újra meg újra megerősítik e képzeteket. A hatvanas évek óta se szeri se száma a maffia világát színre vivő daraboknak, melyek egyrészt bepillantást engednek a szervezet működésébe, másrészt az ellene folytatott heroikus kűzdelem eposzait alkotják meg.
Mi itt, Magyarországon ebből a gazdag termésből elsősorban a filmeket ismerjük, pedig a bűn és a bűnözés kérdéseiről. A társadalom és az emberi lélek sötét oldaláról (ahogy az olaszok mondják, a szív bal feléről) szóló történetek, a krimik sajátosan olasz kultúrája a mai itáliai könyviac egyik húzóágazata. Meglehet, nem tett szert olyna nemzetközi figyelemre, mint a skandináv krimi – talán azért, mert míg a svéd, norvég, izlandi bűn-regények sokkolták a külvilágot, amikor elénk tárták a békés északi tájakon lakozó Gonoszt, addig Itáliával kapcsolatban, mint mondtuk, erősen él az alvilág állandó jelenlétének képzete. Vagy talán azért, mert míg az északi történetek sikeresen kombinálják a társadalomkritikát az emberi lélek mélységeinek feltárásával, addig az olasz-vonal szinte teljesen az előbbi problémára koncentrál, ezért inkább belügy marad.
Ami számunkra kuriózum, egzotikum, betyárromantika, az az olaszok számára szó szerint véres valóság, a saját bőrön tapasztalt mindennapi szenvedés, béklyó, melyből örökké próbál szabadulni a társadalom, de mindhiába. A krimi tétje a saját közönség számára nem csak a szórakozás, hanem a szembesülés a brutális valósággal. Márpedig Olaszország, ha kicsit is bensőségesebb kapcsolatba kerülünk vele, jól láthatóan vergődik az életét determináló, szabadságára, egzisztenciájára számos módon hatással lévő szervezett bűnözéstől. Az olasz krimi tétje és feladata e trauma kibeszélése.
Az utóbbi évek egyik bűntörténet-sikerszériáját Giancarlo De Cataldo jegyzi. Az ezredforduló egyik nagy bestsellere volt a 2002-ben megjelent Romanzo criminale (Bűnügyi regény), melyből a nálunk Cattani felügyelőként közismert Michele Placido készített filmet, sőt, még televíziós sorozatot is gyártottak belőle. A szerző bíróként ismerte meg közvetlen közelről a római alvilágot, s ebben a fikciós történetben mesélte el a Város közelmúltjának legfeketébb históriáját, a Banda della Magliana (a Magliana-negyed bandája) viselt dolgait és bukását. Mind a film, mind a könyv az amerikai gengszter-zsáner keretein belül beszél az olasz társadalom egyik legsötétebb tabujáról, a politika és a szervezett bűnözés közös üzelmeiről a hatvanas-nyolcvanas években, mely időszakot anni di piombonak, óloméveknek neveznek (utalva az ekkor folyton záporozó golyókra s a súlyra, mellyel az emberekre nehezedett az ekkor mindennapivá állandosult feszültség és rettegés).
De Cataldo, úgy tűnik, programot dolgozott ki az olasz társadalomban élő ki nem beszélt tabukról vlaó diskurzus megnyitására, mert 2010-ben megírta az országegyesítés, nemzetteremtés, a Risorgimento ellen-mitológiáját a Traditori (Árulók) című regényben (de erről egy másik posztban fogok még részletesebben beszélni).
Nemrég megjelent új kötete, pedig melyet az újságíró Carlo Boninivel írt meg, a Suburra, napjaink Rómájába helyezi operációs területét. A cím az ókori Urbs egyik kerületéről, a bűnözés melegágyul szolgáló szegény külvárosról kapta a nevét. (A magyar olvasó Steven Taylor Gordianus-történeteiből ismerheti az antik Róma e sötét szegletét.) A történet pedi ott folytatódik, ahol a Romanzo criminale fonalát elmetszette egy évtizeddel ezelőtt, a maglianai banda bukása utáni alvilágról, az új évezred szervezett bűnözéséről beszél – ismét csak fikciós eszközökkel, de nagyon is a mai Városról, s ismét a különféle színű gallérokat viselő bűnözők üzelmeiről, melyek behálózzák a pártirodákat csakúgy, mint az edzőtermeket, a kávézókat, az éjszakai szórakozóhelyeket és az ingatlanfejlesztő vállalkozásokat – no és persze a bűnüldöző szerveket is. A korábbi szövegekhez hasonlóan szövevényes, nagyszabású tabló ez, rengeteg figura nyüzsög benne, kopasz, BMW-s verőlegények (bérgyilkosok), kokainfüggő gengszerfőnökök, korrupt rendőrök és még korruptabb politikusok, talpnyaló újságírók és persze mindazok - kispolgárok, tisztességes válallkozók, illegális és legális bevándorlók - akiket a Nagymenők a nagy bizniszek után loholva megnyomorítanak, tönkretesznek. Nyilván nem lenne teljes a kép azon bátor kevesek nélkül, akik civil aktivistaként, fellázadó áldozatként, vagy épp megvesztegethetetlen rendőrként megpróbálják szétzilálni a fojtogató szálakat – sejthető, milyen eredménnyel.
A Suburra külön érdekes az olasz olvasó számára azért, mert a szervezett bűnözés, a maffia világát mutatja be, de úgy, hogy egyszersmind tovább írja sajátosan római mitológiát is. A római alvilág, a Suburra virágzása óta, egy markáns, karakteres helyi tradíció; maffia, igen, de nem a szicíliai vagy a nápolyi. Ez Róma, amelynek e tekintetben sincs párja. A római macsakaköveket koptató bűnözők egyrészt napjaink tipikus gengszerei, másrszét a hajdanvolt római úonállók, brigantik és az utcakölykök egyenesági leszármazottai, mint ahogy a korrupt politikusok is a római paloták, a Vatikán évszázados reflexeit ismétlik – a Pompeiusok és a Borgiák még mindig a városban élnek. Azt a Rómát láthatjuk itt viszont, amelyet Pasolini és Fellini, a két nem római rendező, oly empatikusan, annyi szeretettel és keserűséggel tudott filmre vinni. A mai (régi-új) Rómát nemrég Paolo Sorrentio remek mozija, a Grande bellezza, a Nagy szépség hozta elénk, De Cataldoék regénye remekül egészíti ki az ott kapott képet, pontosabban szélesebb kontextust rajzol köré.
Nem veszélytelen vállalkozás De Cataldo nekivesekledése: választ egy, a popkultúrábóljól ismert klisét, a gengszer-zsánert, ezt használja médiumként, hogy szót értsen azokkal, akik nem olvasnak tényfeltáró riportokat, nem feltétlen gondolkoznak el azon, miből, milyen áron épülnek életének kedves terei, a bevásárló központok, az élményfürdők, a soktermes mozik. A nagy kérdés, mit lát meg ebből a közönség. Olaszországban nyilván többen értik el az üzenetet, mint külföldön, de akkor is megvan e módszernek az a kockázata, hogy amikor e figurák beállnak a Corleonék, a Tony Montanák panoptikumába, elvesztik súlyukat, elfogadottá válnak.
Mert a szervezett bűnözésnek, mint arról Roberto Saviano, a legbátrabb élő olasz, annyit beszél (róla is majd később szólok bővebben), igenis jól jönnek ezek a szembenéző, boncolgató munkák, hiszen azzal, hogy színre viszik, hogy kibeszélik a sötét tikokat, machinációkat, hozzá is szoktatják a társadalmat. Jó tudjuk, ha beszélünk a traumáról, azzal elviselhetővé tesszük. Előbb-utóbb arra jutunk, hogy elfogadjuk, mégiscsak ez a dolgok rendje.
