34 bis jegyzet
A Hatalomról szóló első mese
(a „Terv”-ből)
„Egy értelmiségi történetét fogják hallani” - kezdte a megmesésítő, akár az Ezeregy éjszakában, nem mindentudó, csak alázatosan referál mindarról, ami a fülébe jut - „egy értelmiségi történetét fogják hallani. Figyelmeztetek mindenkit: a válogatás és a kiválasztás fogja uralni e históriát. Mesém nyelve szegényes: univerzális, s ekként általános.
Még a nevét sem fogom elárulni, mint ahogy hallgatni fogok munkájáról, koráról, szokásairól, vagy aról, hogy mely városban lakott; még az is előfordulhat, hogy nem is hazánkban született.
Amiről viszont mindenképp szólnom kell (mivel szorosan a tárgyhoz tartozik), az a klinikai kórisméje. Neurózis. Talán több is, mint neurózis, egyenesen őrület.
Kövérségében (nem volt formátlan, inkább gömbölyded-forma, egészségtelenül sárga húsa puffadt) is megmutatkoztak a pszichikai degeneráció jelei. Arcán minden kerek volt, mintha koncentrikus körökből lenne megrajzolva, kerek a szemöldök íve, alatta kerek szemek, kerek orca, kerek száj, s kerek az áll is (bár még alig volt harmincöt, kissé már megereszkedett). Csupán a szája vesztette el, beszéd közben, e kerekséget, s vett fel szabálytalan, örökké bizonytalan, pontatlan alakzatokat, ettől már-már undort keltővé vált, mint a nyálkás dolgok. Kerek volt tisztességesen felkopaszodott homloka is,körvonalát világos színű, gyér haja rajzolta meg, ami kicsit aszkétikussá tette - akár egy falusi plébános vagy vidéki ügyvéd. A kerekség gyermeki megjelenést kölcsönzött fizimiskájának, ám ebben a kisfiúban volt valami visszataszító. Egyébként teljesen felnőttesen viselkedett.
Történetünk elején még nem tudta, mi is élete igazi célja. Akár a féreg a bábban, potanciálisan már az volt, aki lenni akart, így viselkedésében – az életben és a munkában – már ott voltak azok a (nem épp objektív véleményem szerint aljas) cselekvési módok, melyek akkor tapasztalunk, amikor olyan célok felé tör az ember, amelyekre valójában alkalmatlan (bár meglehet, a grandiózus vagy nemes célok már csak kitűzésük révén is bizonyos értelemben megnemesítik azt is, aki nem méltó rájuk). Precíz volt, fáradhatatlan, tapintatos, mindig ott volt, ahol lennie kellett - de ugyankkor számító és kétszínű is. Mivel még súlytalan személyiség volt, senki nem figyelt fel rá, ám valójában egy szenvedélyesen szervilis, visszataszító szörnyeteg volt. A legundorítóbb dolgokra is kész lett volna, hogy észrevéttese magát. Ugyanakkor szorgosan építette saját ártatlanságának mítoszát. Tény, hogy vágya a minél biztosabb lábakon állásra és a felmelkedésre a klinikailag aggasztó vágyakkal volt kapcsolatban: így hát pontosan a „betegség” volt az, amely gondoskodott arról, hogy ártatlan maradjon, az ártatlanság primitív bája lengje körül, s egyúttal igazolta azt is, ha e báj pitiáner módon szertefoszlott.
Értelmiségink tehát arral volt rendelve, hogy sorsát a lehető legközönségesebben teljesítse be: némi elégedettséggel, melyet nem középszerű érdemeiből, hanem sokkal inkább tudata mélyén jól kiszámított cselekedeteiből nyert.
Mígnem egy éjjel, miközben épp az álmatlanságtól gyötrődő szerencsétlenekre jellemző félálomban forgolódott (akik soha nem vallanák be, hogy az inszomnia kórjában szenvednek), arra riadt, hogy egy hang szólítja.
Kinyitotta szemét, kipislogta az álmot, és tényleg, valami, valami Jelenlét állt az ágy lábánál (a neurózis, vagy a predesztináció az őrületre már alázatosan hozzászoktatták az efféle jelenésekhez, s ő alázatosan elfogadta ezen az éjen is). Az alábbi, erkölcsi kérdéseket tárgyaló dialógusra került sor az ember és amaz, az ágy végére telepedő, valami között, akit nevezzünk Sötét Erőnek:
„Mt akarszt tőlem?”
„Tudod-e mi az életed célja?” kérdezte az, akit mi most Sötét Erőnek hívunk. Az értelmiségi lesütötte a szemét, nyelt egyet, hogy szorgalmas diákként igyekezzen körültekintően, megfontoltan felelni, ami ‹...› lényegi ártatlanságát:
„Hogy elfoglaljak egy pozíciót a társadalomban, melyben élek - mondta -, s ha egy mód van rá, inkább a fővárosban, mint ebben a vidéki városban.”
„Jól van, jól van – szólt a Sötét Erő – ám ez életed igazi céljának csak egy része, egy mondata. Faggasd csak magad, áss mélyebbre a tudatodban!” (Rövid, nyájas nevetés zárta e papos mondatot.)
„Az az igazság, hogy tőlem ennyi telik.” (Egyáltalán nem akart ennél mélyebbre ásni, felrúgva mostanra oly jól stabilizált életét. Annak viszont nem volt tudatában, hogy pont ő, a maga jellemtelenségével, tehetetlenségével, s mindenek előtt tökéletes jellegtelenségével, pont ő volt az, aki úgy irányította az életét, hogy előállítsa a nagyság végzetének lehetőségét.)
„Na, ha te nem akarod kimondani, kimondom én, mi is a valódi célod az életben: a Hatalom.”
Az értelmiségi e szavak hallatán tekintetét a bérlet szobára telepedő, a szomorú vidéki éjszaka által sűrűvé tett félhomályba fúrta: s valóban, sikerült is jobban szemügyre vennie beszélgetőtársát. Haja égnek álla, a félelem jeges dermedtsége szállá meg.(1)
Remegés rázta, testét a haldoklók hideg verítéke öntötte el, mert entellektüellünk nem mást látott maga előtt, az ágya szélén gubbasztva, mint az Ördögöt személyesen. Ősz hajából két kicsi szarv kandikált ki, vörösen lángoló arcát a fogatlanság húzta kicsire, leginkább egy iszákos emberre hasonlított, aki jól tudja magáról, milyen nyomorult alak: ajkát összeszorította, tüskés mosoly bújkált rajta, melybe rusnya önsajnálat is vegyült, s rezignált harag az iránt, aki szemét rá meresztette. Becstelensége, akár a kéreg, szétterült arcának beteg vörösén, fejbőrén, csapzott, mocskos, fehér üstöke alatt. Elviselhetetlen bűzt árasztott, mint aki porban, rongyok közt hált ruhástul-cipőstül valami váróteremben vagy fészerben.(2)
Igaz, jéggé dermedt, haja égnek állt, de megértette, hogy az Ördög kimondta az igazságot. Valóban a hatalom volt élete igazi célja, ezt el kellett ismernie, titkon megtartva magának egy menekülési utat.
„Ha te mondod...”
„Azért vagyok itt, hogy segítsek.”
„Mégis hogy?” (3)
„Csak mondd ki, mi által akarsz eljutni a Hatalomig, s én megadom neked.”
Az értelem árnya suhant át értelmiségink tekintetén, egy pillanatra felrázva a pufi kisfiú hamis tompaságából; az amit eztán mondott, néhány pillanatnyi koncentráció vagy hezitálás, vagy talán inkább azt mondanám, ihlet után, igencsak meglepő volt.
A Hatalom gyors és biztos megszerzésének ezer módját meg tudta volna nevezni: mondjuk például az irodalmi életben, akár szépirodalmi, akár szociológiai, értekező művek írásával szerzett presztizst; ehhez volt talán leginkább affinitása. Ezt aztán megkoronázhatta volna valami, mondjuk egy Nobel-díj (az Ördögnek könnyű dolga lett volna, hogy Svédországban a segítségére legyen). Vagy kérhette volna, hogy beléphessen egy nagyvállalathoz, amely az értelmiségit hagyományosan a műszaki pálya felé tereli (igen nagy hatékonysággal). Az Ördög ebben az esetben is könnyedén egyengethette volna a cégen belüli gyors karriert egész addig, míg a tulajdonosok mellé nem állt volna a mérhetetlenül hatalmas, multinacionális birodalom irányításában. Végül kérhette volna, hogy nyíltan politikai karriert futhasson be, beiratkozva egy nagy hatalmú pártba, akár egyenesen a legnagyobba. Az Ördögnek itt aztán valóban rettenetesen könnyű dolga lett volna, irányítva a kölcsönönös szívességeket, a szervezkedéseket, melyek (értelmiségink még meg nem mutatkozott, de potenciálisan meglévő demagóg-képességeivel kiegészülve) a hatalom formális és valós csúcsaira juttatták volna pártfogoltját: minisztert, sőt egyenesen (egy féldiktatorikus, jobboldali kormány élén álló) Miniszterelnököt csinálhatott volna belőle. (4)
Nem, az entellektuell az ördögtől egyáltalán nem ilyen hétköznapi utat kért a Hatalomhoz. Ezek mind már túlmisztifikáltak és hiteltelenek voltak, s e jellegzetességeik kiütköztek volna a megszerezett Hatalom minőségében is, hisz általuk vezetett oda az út – ez pedig tudatában leértékelte volna a megszerezett Hatalmat. Talán efféle gondolatok cikáztak át hősünk agyán, mielőtt válaszolt. Végül így szólt:
„A Szentség az, amivel a Hatalomhoz akarok jutni.”
„Miért is ne?!” - felelt az Ördög - „a Szentség által fogod megszerezni a Hatalmat, ám legyen!” Ismét felhangzott megnyugtató kuncogása, aztán eltűnt.
(1)A történeti múltidő, a múlt igazi ideje, a hősöknek jár.
(2)Nem volt, ami jobban rémítette volna a mi értelmiséginket, mint a bukás bűzét árasztó nyomorúság szélsőséges és nyilvánvaló jegyei.
(3)‹ezt merte kérdeni - mintha› egy ártatlan egyezségről lenne szó – elvontan kenetteljes képpel, kérdőn meredve az ördögre, petyhüdt, kerek arcával, löttyedt orcájának gömbölyded táskáival.
(4)Értelmiségink atyja szülővárosának ismert fasisztája volt, ám neki nem cska hogy rejtegetnie kellett e tényt a legnagyobb vidékiv árosban, ahol dolgozott, de – és ez betegségének legékesebb bizonyítéka – egyenesen antifasiszta hőst faragott apjából!
