(Calabriai táj - a Sila)
A minap a nápolyi L'Orientale Egyetemen vendégeskedtem, ahol is a helyi kollégákkal élénk disputát folytattunk arról, van-e egyáltalán ma olasz irodalom, a hagyományos, nemzeti irodalom diskurzusa felől tekintve. A legkisebb vita nem volt arról, hogy nincs. E vélemény nem csak a kortárs irodalomnak szól, nem csak a jelenkori történések alapján megfogalmazott vélemény, de erőteljesen átírja a múlthoz, a kánonhoz fűződő viszonyt, a múlt értelmezését (megalkotását) is.
A beszélgetés apropójául szolgáló előadásom arra vállalkozott, hogy a klasszikus modernitás néhány érinthetetlennek tekintet, bronzba öntött alkotóját, pontosabban bizonyos szövegeiket olvastam újra a célból, hogy megmutassam, a nemzeti irodalmi, nemzeti kulturális ideológia már születése idején is problémásnak mutatkozott, épp e kánon legjelentősebbnek tekintett szerzői (Verga, Pirandello) küszködtek azzal a tapasztalattal, hogy kudarcot vallott az egységes nemzet megteremtésének kísérlete, ennke okát pedig az alig megszületett nemzetállamnak tekintett országot megosztó kultuális különbségekben látták, melyet leegyszerűsítve Észak és Dél nálunk is közismert dichotómiájában lehet megfogni.
Egyik célom épp az volt, hog megmutassam, egyáltalán nem előzmények nélküli a mai irodalomban, közbeszédben igen élénk kritikai diskurzus, a mai is erősen megmutatkozó különbségek tematizálása. Nem véletlen, hogy több olyan irodlami mű, regény, sőt film is született az utóbbi években, amely a múlt újrakonstruálását tűzi ki célul, a hivatalosan ma is érvényes, de a társadalom mind kisebb része által osztott narratíva helyett, mely tehát az ország egyesítéséről, a nemzet megteremtéséről szól, az olasz félsziget utóbbi másfél száz éves históriáját gazdasági, politikai érdekek, kultúrák szembenállásából igyekszik megérteni. Ebben az értelmezésben az ország egyesítésének története, az ezt megalapozó ideológia csupán a valós szándékokat leplezni hivatott retorikává alakult, mely alatt ott húzodik a civilizációs különbségek átívelhetetlen szakadéka.
A kérdés tematizálása remek lehetőség az egységes Olaszország első éveiben Délen pusztító polgárháború. Korábban ezt az „epizódot” a hiatalos történetírás igyekezett bagatelizálni, brigantik, uútonálló betyárok ellen folytatott rendvédelmi tevékenységgé degradálni. Mára, hála a tudományos kutatásoknak s az alapos forrásfeltárás után készített irodalmi szövegeknek, világosan látszik, ennél jóval többről volt szó. Ha egy délit megkérdek erről, amint azt tettem Nápolyban, kerek perec úgy nyiltakozik, hogy itt bizony nem is polgárháború zajlott, hanem gyarmatosítás.
Jegyezzük meg: ebben a históriában a magyar katonáknak igen szégyenletes szerep jutott, a legbrutálisabb megfélelmlítő, "rendészeti" akciókat, ami akár a polgári lakosság kiírtását is jelentette, gyakran a rettegett magyar különítményekre bízta a friss nemzetállam déli adminisztrációja. nyilván azért is, hogy a vér, a mocsok ne az olasz katonák kzeéhez tapajon. Igazán sozmorú, tragikus, hogy az egykori negyvennyolcas honvédek, akik a szabadság, egyenlőség és testvériség nevében csatlakoztak az olasz hadsereghez, hogyan váltak könyörtelen zsoldosokká. Ez is megérne bizony végre egy ütős regényt, filmet.
E ponton segíti a mai megértést az angolszász posztkolinális irodalomkritika, mely jól érezhetően segítette Luigi Guarnierit is, amikor megírta Sentieri del cielo (Égi ösvények) című regényét, amely számomra a kérdés tárgyalásának eddigi legsikerültebb darabja (a többiekről is mindenképp szót ejtek még e fórumon).
A sztori egy északi katonákból álló különítmény ügyködését követi, akik épp egy betyárcsapatot üldöznek Calabria épp csak kicsit mediterrán tájain, a Sila vadonjában, s a kies, sziklás dombok között. A csavar az, hogy a narrátor összekuszálja a hagyományosnak mondható jó-rossz felállást, tegyük hozzá, nem akként, hogy giccses betyárromantika felé fordítja mondatait. Az elbeszélő nem ítélkezik, nem foglal állást (nem ekként), a tét sokkal inkább egyrészt a kölcsönös idegenség-tapasztalat megmutatása, másrészt pedig a háború zubbonyszíntől függelten mocskos és borzalmas természetének megmutatása. A kölcsönös félelmek, bizalmatlanság, a meg nem értés az alapvető tapasztalata e világnak – melynek oka a kulturális különbség, illetve a kultúrák találkozásakor mndig is megtörténő pozícióharc: ki uralja a másikat. E tekintetben az északi katonák itt is a domináns, a hódító kultúra pozíciójából próbálják meg kezelni a helyzetet. A Nyugat, mára egyre inkább tévesnek ítélt, mert rossz eszközökkel, a kényszer, az erőszak eszközeivel végrehajtott, civilizátori meggyőződése problematizálódik Guarnieri elbeszélésében.
Hogy érvényessé tegye a megszólalást, hogy pozícióját meg tudja formálni, nem az olasz történelmi regény hagyományához nyúl Guarnieri, hanem sokkal inkább egy másik, épp akkori mítoszt, illetve e mítosz rombolását veszi mintául: a Vadnyugatot. Épp egy olasz számára igencsak ismerős a nagy amerikia eredettörténet kritikus, irónikus-cinikus olvasata, hisz Sergio Leone filmjei rendre e terepen ügyködtek. Jelen esetben különösen érdekes a Jó, a Rossz és a Csúf című darab, amely a polgárháború jenki mitológiáját szedi darabokra. Guarnieri szövegének fényében a film is sajátos parabolaként kezd működni olasz kontextusban.
Ha viszont irodalmi párhuzamot, inspirációt keresünk, akkor mindenképp Cormac McCarthy regényeihez jutunk, különösen a Véres délkörökhöz, amelyhez hasonló brutalitással számol le Guarnieri a mítosszal, és írja át az ideológia által kifényezett történelmet véres, brutális szöveggé, ahol nem eszmék, hanem testek csapnak össze, ahol nem világok, igazságok vívják harcukat, hanem hús-vér alakok kűzdenek a túlélésért, melynek módja a másik hús-vér alak megsemmisítése. És persze ott vannak azoka figurák is, akik saját céljaik érdekében mások testjeivel vívatják a maguk háborúját, akik egymás ellen uszítják a testeket, hogy a háttréből, páholyból figyeljék a rettenetes spektákulumot. Különösen az olasz olvasói ízlés számára szinte kibírhatatlanul, sokkolóan kegyetlen szöveg a Sentieri del Cielo, a kánonban egyáltalán nem elfogadott módon tobzódik a test meggyötrésének, a szenvedésnek képeiben, ahogy egyik ember próbálja a másikat a legtotálisabban uralni, birtokba venni – azáltal, hogy megalázza, meggyalázza, megsemmisíti. Attól gondolom igazán remek munkának, mert meglehet, beleszól a nemzet mítoszának problematizálásába, ennél sokkal messzebbre jut, az emberben lakozó szörnyeteget sikerül megmutatnia.
