Az olasz irodalmi tradíció egyik legérdekesebb, legizgalmasabb eleme a női hang, a női perspektíva erőteljes jelenléte a XVI. századi velencei költőnők, Gaspara Stampa, Veronica Franco óta. A modern olasz irodalom pedig nem az lenne, ami Matilde Serao, Grazia Deledda, Elsa Morante, Maria Bellonci, Oriana Fallaci, Melania Mazzucco, Isabella Santacroce, Silvia Balestra és a többiek nélkül. Olyannyira fontos szál ez, hogy számos férfi, Moráviától a már tárgyalt Scarpáig, szükségét érezte, érzi annak, hogy női történetet meséljen el. (Hogy milyen sikerrel, azt már leginkább a hölgyolvasók ítéletére bízom.)
Meglehet, jól ismertek a statisztikák az olasz nők alulreprezentáltságáról a politikában, a gazdaságban, erős sztereotip ismereteink vannak a nők helyzetéről a mediterrán társadalmakban, a hagyományos mediterrán családmodellről, férfi-nő viszonyokról, mégis a női szerepekkel kapcsolatos ellentmondások, feszültségek és megoldási kísérletek, épp a fent sorolt írónőknek hála, egészségesebben tudnak feldolgozódni az olasz társadalomban, épp azért, mert van lehetőség beszélni róluk, méghozzá oly módon, amely figyelmet érdemel, amely mellett nem lehet szótlanul elmenni. Épp az a mechanizmus működik itt, mint az ugyancsak erősen sztereotípiaként működő, nagy gesztusokkal élő, hangos mediterrán vitában, amelynek célja s haszna a feszültségek levezetése. Még ha (már ha) megoldás nem is kínálkozik a probléma megoldására, a gondok kimondása is fontos tett.
Remek dolog, hogy ilyen eleven a Másik perspektíva, hogy a világ több szemszögből is figyelhető, akkor pedig különösen, ha e másik perspektíva nem a domináns, az uralkodó félé, hanem épp az alávetett, az irányított kap ekként hangot, megszólalási lehetőséget. A gender-szemlélet közhelye ez persze, mely a női írókat elsősorban e tettekért üdvözli és ünnepli, hisz a férfiak által uralt világban teszik láthatóvá az alárendeltek perspektíváját. Az olasz kultúrában ezt a gesztust az teszi még izgalmasabbá, érdekesebbé, s növeli e megszólalások tétjét, hogy az Alávetett pozíciója gyakran több tényező által kerül megerősítésre, gyakoriak azok a női történetek, amelyek nem csak a nemileg, hanem kulturálisan is alárendelt helyzetben lévők, olasz viszonylatban a déli emberek, világába engednek bepillantást. További csavar, amikor az Alávetett pozíciójához az Idegen helyzete járul, e két komponens alkotja meg a Másik nézőpontját.
A nők világban való idegenségének leghatékonyabb megfogalmazásai az olasz irodalomban épp azok az elbeszélések, amikor a narrátor nőként és idegenként küszködik a világgal. E perspektíva köré a nápolyi kultúrában markáns arculattal bíró irodalmi tradíció alakult ki, a nápolyi női történetek az olasz nyelvű irodalom egyik legizgalmasabb szálát adják mára.
Nápoly, a hajdani virágzó főváros, Európa egyik kulturális központja az ancien régime idején, az egységes nemzetállam születése óta a domináns északi polgárság kultúrája által lebecsült, lenézett, leértékelt vidéki várossá süllyedt, neurózisának, agresszivitásának egyik, ha nem elsődleges oka, az identitás válsága, hiába telt el százötven év, a város mintha még mindig nem találná a helyét az országban-világban. A válság leghatásosabb krónikásai pedig hölgyek lettek, a modern Nápoly szenvedéseinek, gyötrődéseinek leghatásosabb krónikásai női elbeszélők, akik ráadásul gyakran nem is nápolyiak, hanem idegenek. Háromszorosan erősödik fel tehát a Másság helyzete: Nápoly a világban, az Idegen Nápolyban, és Nő Nápolyban, a világban.
E komplikált helyzet minden bizonnyal legkvalitásosabb szólója Anna Maria Orterse volt, aki, bár élete során részesült számos elismerésben, az utóbbi bő évtizedben mind erőteljesebben van jelen az olasz irodalmi, kulturális diskurzusban, nyilván nem függetlenül az olasz társadalom mind intenzívebb identitásválságának, mely mind a hagyományos nemi szerepek átértékelését, problematizálódását, mind a nemzeti egység kérdését érinti, s évtizedek óta megoldatlan, ilyen intenzitással ki nem beszélt problémákat hoz felszínre. Orterse nem nápolyiként, kívülállóként tudott érzékeny, fájó pontjaira tapintani a városnak, persona non grata lett a Vezúv alatt, hiszen egy olyan időszakban, a háború utáni években, beszélt a szegények, a kiszolgáltatottak kínszenvedéseiről, amikor e téma még skandalum volt a polgári irodalom közegében.
Az 1953-as Il mare non bagna Napoli (A tenger nem mossa Nápolyt) című novelláskötete szinte szabályosan kitiltották a városból. Megjegyezzük, a kor másik nagy irodalmi botránya, Pasolini 1955-ös Ragazzi di vita (Utcakölykök) című regénye is hasonló tabusértés miatt vált bírósági üggyé. Pasolini, a homoszexualitását nyíltan vállaló író, a római szegénynegyedek világát írta meg, ráadásul nyíltan szólva az római kultúrában élő és organikus módon jelen lévő homoerotikus testiségről. Két Más, egy nő és egy meleg, mindketten idegenek abban a városban, amelyről írnak, s mégis – bizonyára pont ezért – olyan oldalait is meg képesek, meg merik mutatni, amely a benne lakók számára annyira fájdalmas, szégyenletes, hogy jobb szeretnének inkább tudomást sem venni róla. Idegenként jutnak el a bátor megértéshez, pedig történetükben saját másságukat nem is tematizálják.
Ortese történetei sem kimondottan női történetek, viszont az, hogy az elbeszélő az eseményeket hogyan látja, láttatja, melyek azok az apró részletek, amelyekre felfigyel, amelyeket elbeszélendőnek tart, mégis olyan elemek, amelyeket egy férfi talán nem képes észrevenni, szavakba önteni. Talán feminista szempontból nem igazán korrekt megállapítás, de mégis úgy látszik, hogy a női szerep ezen elbeszélésekben nem tud semlegessé válni, ezek az elbeszélések épp attól hatnak, mert egy nő mondja el őket, ahogyan egy nő mondja őket.
A magyar irodalom is adott e korszakban egy idegen által elbeszélt történetet Nápolyról, Márai Sándor San Gennaro vére című kisregényét, amely egy másik helyzet, a messziről jött számkivetett helyzetét írja meg, s amely azért erős darab, mert, meglehet, sokat beszél a városról, lakóiról, mégis inkább az idegenbe vetettség élethelyzetét jeleníti meg erősen, számára a város épp a külső viszonyítási pont, amelyben az individuum idegensége még erőteljesebben meg tud formálódni. Ortese és (Pasolini) helyzete lényegesen különbözik, hiszen ők az idegen világot (s nem önmagát) szemlélő kívülálló helyzetében beszélnek arról, amit, ahogyan látnak.
