Hazánkban a nyolcvanas évek egyik, ha nem a legnagyobb sikerű, tévés sorozata a Sandokan, a maláj tigris volt. Kabir Bedi szúrós, mégis szentimentális tekintete, a Neoton Familia által magyarított főcímzene az akkoriban a tévé előtt ülő teljes magyar lakosság számára máig ható élmény, csakúgy beépült közös emlékezetünkbe, mindennapjainkba, mint a doktor Bubó vagy Süsü, vagy picit későbbről Isaura, Magenheimék és a Ewingok.
Nem volt kisebb a siker a sorozat hazájában, Olaszországban sem, az olasz gyerekek mind a mai napig tanulják a szülőktől a főcím-dal népiesen átdolgozott változatát, Sandokan ott is része a modern folklórnak, azt viszont talán az olaszok közül is kevesen tudják mára, nálunk pedig teljesen ismeretlen, hogy a Sergio Sollima rendezte 1976-os film a XIXI-XX. század fordulóján született egyik legsikeresebb kalandregény-sorozat adaptációja.
A szerző a mára íróként csak kevesek által ismert, pedig korában igen népszerű Emilio Salgari, aki nem túl hosszú, de termékeny élete során tucatjával készítette a kor ízlése szerinti kalandos történeteket, melyek közül már a Sandokan mellett, hála ugyancsak a filmes adaptációknak, a Fekete Kalóz alakja maradt ismert. Egyébként Salgari sztorijai, figurái 1920 óta számtalanszor megjelentek a mozivásznon, a tévéképernyőn, akár kifejezetten gyerekeknek készült animációs sorozatként is.
A Salgari-életmű, s benne persze kitüntetett helyen a Sandokan-sorozat, az olasz irodalom régiségei között kutakodó mai olvasó számára azért lehet különösen izgalmas, mert remek mementója korának. Lektűr ez, persze, ponyva a javából, de ha nem írói fifikát, elbeszélői bravúrokat, újításokat, nem világmegváltást, nem poklokat-bugyrokat, nem kritikát keres a vájtszemű tekintet, hanem megpróbálja jobban megérteni a századforduló Olaszországának világát, igen hasznos és tanulságos forrásra talál. Salgari könnyű pennával papírra vetett, kiadói megrendelésre, részint újságokban sorozatként megjelentetett, regényei és novellái a korabeli olasz és európai ember számára egzotikus, távoli világokban játszódnak. Szinte nincs a nyugati kolonializációnak olyan területe, azaz Európából nézve Idegen terület, ahová ne helyezett volna – ha nem is egész sorozatot, de legalább egy-egy történetet: Malajzia mellett feltűnnek az Antillák, Afrika és persze a Vadnyugat is. A Salgari-életműből ma remekül rekonstruálható az a nyugati perspektíva, amelyből akkor a külvilágra tekintett, s az a kép is, amely e horizontról kirajzolódott.
Az olasz szerző truvája, hogy történeteinek főhősei jórészt nem európaiak, mint Sandokan, vagy ha igen, akkor valahogyan a saját közegükből, társadalmukból, kultúrájukból kivetett figurák, mint a maláj kalóz portugál barátja, Yamez. A hősök sokszorosan is Idegenek, egyrészt más kultúrához, a regényekben is remekül megmutatkozó korabeli közvélekedéshez igazodva, más rasszhoz tartozók, másrészt rendszerint a nyugati, polgári erkölcs és jogrend számára is kívülállók, bűnözők. Hogy aztán e pozícióban bontsa ki róluk a jó barbár, az érző szívű vadember, az erkölcsös bűnöző erősen szereotip, ám az olvasók elvárásaival mindenképp találkozó sztenderdjeit. A regényekre amúgy, műfaji, mediális sajátosságaiknál fogva, nem jellemző az alapos, mélyre tekintő elemzés, lélekrajz, a motivációk kutatása, hasonlóképp a Másság megmutatása is sztenderd elemeken keresztül történik, ám pont ez teszi ma különösen érdekessé – megismerhetjük a kor polgári közönségében a Másságról, az Idegenről alkotott képet. Ebben a kolonializáció kultúráját, a domináns és alávetett közösségek kapcsolatát vizsgáló kutatók már felismerték a vonzás és taszítás folyamatos együtthatását, amely a nyugati embernek a Másikhoz fűződő viszonyát alapvetően meghatározza. Egyrészt vonzza a meghódítani kívánt Másik, mert abban olyasmire talál, amit maga nem birtokol, pedig vágyai efelé viszik, másrészt viszont a sajáthoz képest a másik, az ismeretlen mindig gyanús, elvész a biztonságérzet, ezért félelmetessé, taszítóvá válik. A Másik, mint a sajátra való reflektálás lehetősége, a magunk elé tartott tükör már a korai modernitás, a felvilágosodás óta élő funkció, gondoljunk Montesquieu Perzsa levelek című munkájára, ám a Másikkal szembeni felsőbbrendűségi tudat, az eurocentrikusság, s e perspektívából a Másik lenézése, s ezzel együtt a Másik felemelésének, civilizálásának imperatívusza csakúgy része ennek a mentalitásnak, erre remek korai példa Robinson Crusoe.
Sandokan már fizikai megjelenésében is egyszerre vonzó és mégis félelmet keltő, a Másik testtel kapcsolatos nyugati érzelmek is ott munkálnak azokban a szavakban, amelyek megképzik alakját. A Salgari-szövegekben a fizikai megjelenés pontos rögzítése egyszersmind a Másság helyzetének kijelölését is célozza, az ebben a helyzetben nemzetspecifikumukat elvesztő fehérekkel szemben (itt most nem az számít, hogy valaki angol, holland netán portugál, csak, hogy a fehér rasszhoz tartozik) az Idegenek fiziológiája mindig árnyalt, a maláj, a kínai, az indokínai, a filippinó, az indiai mind-mind határozott és pontos vonalakkal kerül felvázolásra. Ez nyilván a narrátor tájékozottságának, a történet hitelességének is fontos eleme, s megfelel az ilyen típusú ponyva egyik fontos kulturális funkciójával: a máshonnan nem tájékozódó olvasók számára szolgál információkkal, közvetít tudást az idegen, ismeretlen, nem saját világokról. Tudható, hogy Salgari, bármennyire is volt könnyű tollú szerző, alaposan tájékozódott a regényvilágok megalkotásakor, meglehet, a történetekben a képzelete szabadon kalandozott, ám valamiféle pozitivista hitelességre mégiscsak törekedett. Persze, nem maradhattak el a sztereotíp elemek, illetve az műfaji hagyományok s a közös képzetek diktálta megoldások: Sandokan (rablott kincsekkel) fényűzően berendezett kalóztanyája egyrészt a keleti hajlékok leírását követi, másrészt hozza a kalózokkal és a barbár vadakkal kapcsolatos megoldásokat is: a kunyhó körül a dzsungelben fegyverek rozsdásodnak, emberi csontok fehérlenek
. Sandokan alakja tehát a szentimentális barbár figurája, amely egész mélyen, a lovagregények táján gyökerezik a nyugati kultúrában: a félelmetes, barbár Más, akiről bebizonyosodik, hogy meg tud felelni a nyugati erkölcs normáinak, hogy peresze aztán törvényszerű bukása ismét csak kettős érzelmeket keltve legyen igazán hatásos az olvasó számára. Mompracem hercege, akit a gyarmatosítók űztek el birtokairól, tönkretették, családját kiirtották, s így kényszerült számkivetett kalózzá válni, saját embereivel s ellenségeivel is kíméletlen, véres kezű vezér, ám képes nemes, lovagias cselekedetekre, sajátos erkölcsi normái Robin Hoodtól ismerősek, gyámolítja az elesetteket, az ártatlan áldozatokat akár kárpótolja is, ám engesztelhetetlenül gyűlöli a hatalmaskodókat, jelen esetben a gyarmatosító fehéreket.
Ugyanakkor nem csak a bosszú és a gyűlölet fűti a fehér rasszal szemben, vonzódik ő is az ismeretlen Máshoz, a Másik testhez, a szőke, kékszemű Lady Marianna iránt érzet, önmaga számára is megmagyarázhatatlan vonzalma okozza aztán a vesztét – saját maga is tisztán látja, hogy a vágy fogja romlását okozni, de akkor sem tud és akar ellenállni. A szerelmi szál remekül felfejthető egyrészt a vonzás-taszítás kulturális és szexuális hatásmechanizmusai felől, másrészt pedig ismét csak egy, az európai kultúrában igen mélyen gyökerező szerelem-interpretáció továbbélésekén ti sérthetjük: az udvari kultúra etikájának egyik kulcseleme volt a vágy uralására irányuló hatalmas igyekezet, abbéli felismerésből kiindulva, hogy ha az ember enged vágyainak, engedi, hogy azok eluralkodjanak rajta, az mind őt magát, mind a közösséget bajba, romlásba sodorhatja. A romantika fordulata épp ezt a paradigmát írta felül, s kezdte hirdetni, hogy éppen a vágyak felszabadítása, minden áron való elérése a szerelem célja, hisz az egyén boldogsága csak így, akár a társadalmi béke felrúgása árán, érhető el. E tekintetben a Salgari-művek egy konzervatív, viktoriánus erkölcsöt közvetítenek, hisz a szabályokat, konvenciókat felrúgó. ezzel a közösség békéjét és nyugalmát megzavaró, összekuszáló szerelem kudarca van ítélve.
