Réges rég történt már, de máig meghatározó élényem Olaszországról az a fársángi éjszaka, amikor a kihalt, köd borította Velencében bolyongtunk, mikor a Szent Márk téren, a Campanile és a tengerpart közti szakaszon egy tangót játszó zenekart hallottunk meg. Köddé vált torony, épületek, a néptelen kávéházi terasz asztal- széksora, a kéttagú zenekar meg a tangó. Van-e ennél giccsesebb? És itt mégis a helyén volt, itt mégis működött.
Muszáj ugyanilyen megbocsátónak lennem akkor is, ha olyan...hm...érzelmes, érzékeny könyveket találok kézbe venni, amelyek máshová kötődve, más nyelven megszólalva (mondjuk, magyarul) könnyen lehet, hogy meghaladnák a tűrőképességemet.
Itt van teszem azt, Tiziano Scarpa, s tőle a Stabat mater. Szépen befutott, 2009-ben Premio Strega díjat is kapott, azaz az év könyvének választották a legnagyobb presztizsű olasz irodalmi díj ítészei (muszáj lesz egyszer a Premio Stregáról is..). Jósorsomnak hála most épp Velencében, Scarpa és regénye városában töltöttem a napot, töltöm az éjt, s mivel a ma megint ért pár másholgiccs-élmény, eszembe jutott ez a szöveg.
Teszik, nem tetszik, Velencének a túlzó érzékenység kifejezetten jól áll, még akkor is, ha a szentimentál mellett – amit mi érzünk bele -, igencsak kegyetlen hely tud lenni, kegyetlen és kíméletlen, embert próbáló. Scarpa szövege ebben a 'másik' Velencében játszódik, a XVIII. század elején. Egy kegyetlen világ épül fel az érzelmes regény soraiból - ehhez maga Velence ad autoritást, amihez kell az ezt a helyet, kultúrát belülről, zsigereiben, génjeiben ismerő elbeszélő is .
A válaszott formával kicsit előre ugrik a szöveg, de nem zavaró az anakronizmus: levélregény a Stabat mater, úgyhogy máris az irodalmilag is legitim szentimentalizmusnál vagyunk. De ami még fontosabb, az olasz irodalmi nyelv és tradíció is olyan, hogy megengedi, sőt, van olyan nézőpont, mint mondjuk az Új Olasz Regény magukat rebellis fenegyereknek tartó és mutató társasága, ahonnan az irodalmi hagyományba, nyelvbe állás nem is tesz lehetővé mást az új ezredfordulón; aki ezen a nyelven ír, nem tud csak újszentimentális lenni, aki nem akar az lenni, annak a nyelvet is oda kell hagynia, legalábbis át kell hágnia az évszázados határokat, normákat. Nem véletlen, hogy Scarpa kemény polémiába is keveredett e kompániával (Róluk is lesz szó még biztosan.) No és ott van ráadásnak a női hang, mert egy tizenhat éves lány elveleit olvassuk...
...aki egy árvaházban, a híres-hírhedt Pio Ospedale della Pietában élt. Az intézmény hírhedt volt, sőt, mivel itt még él az emlékezete, itt az mind a mai napig, az intézmény, mert a balkézről született leánygyermekeket suvvasztották ide a megesett anyák (és családjaik). A fiú fattyúkkal még lehetett is mit kezdeni, de a lányokat férjhez adni így nem lehetett, más hasznot a nő meg nemigen hozott, úgyhogy meg kellett tőle szabadulni. (Épp a karnevál, a farsang időszaka volt az, amikor a legtöbb ilyen fogantatás megesett.) Az árva leányoknak azért mégiscsak hasznát vette ez az élvezetekben tényleg tobzódó libertinus társadalom: a ház abból tartotta fenn magát, hogy leányai zenéltek és énekeltek, nem csak templomokban egyházi ünnepi alkalmakkor, hanem világi eseményeken is – ki lehetett bérelni őket. Ha a szerencsétleneknek el kellett hagyniuk a házat, lefátyolozva, külön bárkán közlekedtek, s míg vendégeskedtek (pontosabban vendégeket szórakoztattak) gondos szemek ügyeltek arra, nehogy érintkezzenek, akárhogy is kapcsolatba kerüljenek a társasággal, a külvilággal.
Ugyanakkor mára rég elfeledtük volna ezt a tragikus történetet, ha nem lett volna az Ospedálénak egy zeneszerzője, akinek zenéje ma a legszélesebb közönség számára egyet jelent a barokkal, a XVIII. száadi Velencével, akinek (a zenéjének) nagyon nagy szerepe van abban, hogy ennyire melankolikusnak és szentimentálisnak látjuk e várost, hogy ilyen hangulatba ringunk itt még gondola nélkül is. Ez a szező pedig Antonio Vivaldi.
(A San Giovanni Battista in Bragora templom Velencében, itt keresztelték meg Vivaldit, valahol a környék egyik házában született.)
A soha nem ismert anyjának leveleket író leány életében az hozza a döntő változást, a fordulatot, amikor a vörös hajú, szenvedélyes és érzelmes ifjú komponista munkába áll az árvaházban. A leány és a muzsikus között nem a „kinti világ” értelmében vett szerelem születik, de intenzív érzelmi kapcsolat, amely részint a férfi – nő viszonyra, másrészt a mester – tanítvány alakzatra épül. Vivaldi mester az, aki felnyitja a lány... no nem harmadik szemét, de...szemét arra, hogy a zenének köszönhetően fel tudja szabadítani érzelmeit, amelyeket addig a képzelt anyának írott levelekbe fojtott-sűrített. A hiány elkezd tartalommal töltődni, ahogy a maga elé kpzelt másik helyét lassan átveszi a hús-vér másik. S így veszi át a zene a traumák feldoglozásának feladatát s vele párhuzamosan az önelemzés-értelmezés funkciót is. Szép klasszikus nevelődési regény is hát a Stabat mater.
Amelynek címe leginkább tragikus kifejletet sugall a fiát sirató anya megidézével, s a Vivaldi hatására bekövetkező fordulatig kegyetlenül rideg a leány világa, s épp a krülmények miatt benne rejlik egy akár halálosan tragikus zárlat, ám mégis csínos kis hepiendnges befejezést kapunk: a lány fellázad körülményei ellen, megszökik, hogy szabadon szárnyalhasson stb. stb. stb.
A magyar olvasónak leginkább Szabó Magda prózájából lehet ismerős ez a fajta történetmondás. Nyilván nem véletlen, hogy a jeles debreceni írónő olyan népszerű Itáliában, hiszen valami olyan ösvényen járt, ahol az olasz irodalmi hagyomány, s az élő olasz irodalom (egy fontos része) is kedvtelve s igen agy magabiztossággal jön-megy.
