Luigi Pirandello a huszadik század azon kevés klasszikus olasz szerzőjének egyike, akinek neve s néhány műve szélesebb hazai közönség előtt is ismerős lehet, egyike azon nem túl számos olasz írónak, akinek a munkássága jól érzékelhetően inspirálta az Olaszországon kívüli irodalmakat is. Kintűntetett pozícióját annak köszönheti, a modernitás nyugati kultúrájának olyan húsba vágó kérdéseit feszegette az elsők között, mint a személyiség integritása, az individuum és a társdalom viszonyai, de az elsők között tette a humor és az irónia eszközeit főszereplővé, s mindeközben a hagyományos európai szövegformák, műfajok bevett szabályrendszerének határait is feszegette, ekként a regény, s a novella, de mindenek előtt a dráma modern megújítói között emlékezünk rá, alkotásaira.
Az utóbbi évek olasz irodalomkritikája mindemellett a rendkívül változatos és gazdag életmű olyan darabajaira is felfigyelt, amelyek meglehet kevés nemzetközi relevanciával bírnak, kevéssé kerültek be az irodalom internacionális diskurzusába, ám az olasz irodlaom, az olasz kultúra története szempontjából különös aktualitásra tettek szert azzal, hogy a századforduló első éveiben az ekkor még alig fél évszázados egységes olasz állam, s tulajdonképpen a hivatalosan ilyen korú olasz nemzet identitásának olyan problémáira kérdezett rá, amelyektől mind a mai napig nem tudott szabadulni az olaszok közössége. Sőt, amelyek ma minden korábbinál nagyobb gondot, fejtörést okoznak a csizma lakói számára.
Az egységes olasz nemzet (nem)létét problematizáló munkák sorából kiemelkedik – már csak klasszikus nagyregény terejedelme okán is – az I vecchi e I giovani című darab, amely 1942-ben magyarul is napvilágott látott Öregek és fiatalok címen. Ha címkét, definíciót keresünk a regénynek, akkor minden bizonnyal a rendszerváltás, pontosabban a rendszerváltás kudarcának nagy elbeszélése meghatározás helytálló lehet. A szöveg 1909-ben született, de 1913-ban jelent meg, a szerző nemzetközi viszonylatban legjelentősebb, leginspiratívabb munkája, az Il fu Mattia Pascal (Mattia Pascal két élete) után néhány évvel. Míg a Mattia Pascal a személyiség integritásának a nyugati kultúrában borzalmasan aktuális kérdését taglalja igen innovatív, az abszurd felé húzódó elbeszélésben, addig az Öregek és fiatalok sokkal hagyományosabb szöveg. Persze, értelmetlen fejlődési ív megrajzolásával próbálkozni, s ekként konzervatív fordulatként, visszaknyarodásként értékelni a regényt, hisz az előzőhöz képest egyrészt teljesen más kérdések állnak a közéépontban, másrészt az Öregek és fiatalok sincs híján a pirandellói humornak, szó szerint véres iróniának.
Az I vecchi e i giovani tehát a közelmúlt olaszországi történéseivel való szembenézés, ha tetszik, az illúziókkal lesázmolás nagy regénye. A történet a megjelenés előtt két évztizeddel játszódik, tehát körülbelül felveszi a történelmi regény pozícióját, kivált az ért mert az esmeények mind a hatvanas-hetvenes évekig, sőt, akár a negyvenes évekig, a Risorgimento, aza az olasz egység haracinak időszakáig nyúlnak vissza. A helyszín Szicília, Pirandello szülőföldje, bár egy fejezet az egységes állam új fővárosában, Rómában is játszódik. A mai irodalomkritika ellen-történelmi regényként szereti cimkézni, ami mindenképp helytálló, ha ezen azt értjük, hogy a hivatalos narratívával szembemenő értékelést ad az ifjú olasz állam életének első évtizedeiről. Ezen értékelés röviden úgy foglalható össze, hogy az elbeszélés távlatából a modernizáció és az egységesítés (a nemzet megteremtése) kudarcba fulladt kísérletnek bizonyult, ennek oka pedig első sorban a társadalom régi-új elitjének corrupt, saját hatlami érdekeit a köz java elé helyező mentalitása (és cselekvési gyakorlata). Szó sincs tehátz sikertörténetről, szó sincs fejlődő, modernizálódó, a szegényebb régiókat felemelő, a közjó előmozdításán sikeresen munkálkodó államról. Ehelyett korrupt politikusok, csak anyagi érdekeiket tekintő nagyvállalkozók irányítják saját érdekeik szerint az országot.
S mindemellett ott az ország kulturális széttagoltsága is, Észak és Dél különbözősége, amely különbözőséget nagyrészt épp a Délt uralma, érdekei alá hajtó Észak, illetve az északi mintára megszerveződő helyi elit generálja saját hatlami pozícióját igazolandó, amely retorika szerint a Dél civilizálandó, elmaradott, barbár vidék. A Szicíliában játszódó történet ezen új világ regénye, körülbelül a gyaramtokon játszódó kortárs angol szövegekkel rokonítható, bár itt az alávetett és domináns rétegek közötti ellentét, viszonyok sokkal radikálisabban, nyiltabban tudnak megjelenni. Nem véletlen, hogy a regényt ma újraolvasó kritikusok render a posztkolonialitás módszereit, szempontjait, fogalomkészletét hívják segítségül elemzéseik során. Hiszen a közeg, a figurák igencsak rokoníthatók a posztkoloniális helyzetben láthatókkal. Meglehet, a posztkolonialitás először a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak közötti radikális ellentétekre, a különbözőségekre helyezte a hangsúlyt (Edward Said), később a második generáció a két pólus közötti helyzetekre fókuszált (Homi Bhabha), észrevéve s kifejezetten kutatva a mimikri eljárását (amikor az alávetett közösség kidolgozza a dominánshoz (színlelt) igazodás eljárásait, pszeudo-identitásait, vagy az in betweennek nevezett köztes helyzeteket.
Az új sziclíiai elitet élveboncoló Pirandello-szöveg tart karokkal várja ezt az olvasatot, amellett, hogy a közöttiség helyzetének tematizálásán túl bizonyos motívumai épp az ellentétes pólusok rögzítésén látszanak munkálkodni. Ilyen motívum például maga a sziget (amint az Pirandello egyéb megnyilvánulásaiból is tudható) egy sajtos ontológiai státust hoz létre, olyan közösség és kultúraképző kondíció, amely az itteni lakosságot szükségszerűen a másság, a különbözőség viszonyába pozícionálja a külvilággal szemben, azaz az egységes nemzeten belül is. A másik motívum-rendszer a szereplők testi megjelenése. Pirandello, aki a személyiséget társadalmi szerepként érti, s ebből kifolyóan a testet is a társadalmi reprezentáció egyik megjelenítési és működtetési formájának tekinti a tőle máshonnan ismerős ironikus hangon jeleníti meg a szereplők testi mivoltát. A férfi testek kiemelt részlete az arcszőrzet, a szakáll, ami a kor itáliai kultúrájában a progresszív (nem nyugatias, hanem északias mentalitás, kulturáltság) attitűd megjelenítője, amely itt inkább az irónia eszköze által az egész attidűd hamisságát, műviségét hivatott (le)leplezni.
A testi jelekkel valós énjüket, szándékukat minden áron elrejteni próbáló öregekkel szemben (akik ebbéli igyekezükben nyilvánvalóan lelepleződnek, s épp az ellenkező hatást kiváltva nem a szándékok komolyságát, hanem nevetségessé válását érik el festett hajukkal, gondosan ápolt rémisztő szakállerdőikkel) a még őszinte, még romlatlan fiatalok testiségükben is hordozzák mentalitásukat azzal, hogy nem viselnek maszkot és jelmezt, ám pont ők lesznek azok, akik nem ismerve fel a világban manőverezés helyes technikáit épp őszinteségük, az atyáknak tévesen tulajdonított, s tőlük botor módon átvett lelkesedésük áldozatává lesznek.
Pirandello kegyetlen szerző, hiába humorizál, ironizál, e gesztusaiban a keserű kiábrándultság vezeti. Épp az ekkortájt a magyar irodalomban lezajlott tragikum-vita tanulságaira ismerhetünk e szövegeiben is: az iró nevetése a kiábrándult, illúzióival lesázmoló ember nevetése, aki már nem tud mast tenni, csak kacag az élet értelmetlen abszurditásán. Ha mai örökösét keresnénk, eszünkbe juthat a filmrendező David Linch, a regény zárlata félelemtesen emlékeztet a kultikus sorozat, a Twin Peaks zárlatára, amikor a rendező az utolsó epizódban sorra kivégzi a néző számára akkorra már megkedvlet szürreálisna fura figuráit. Pirandello ugyanilyen kegyetlenül varrja el a szálakat, aki a történetben szerethetővé válik, aki valahogyan a továbblépés reményét, s a régi értékek érvényességét tanusíthatná, az utolsó lapokon mind abszurdan, értelmetlenül tragikus véget ér. A modernitás tehát kudarctörténet, a hogyan tovább, az új paradigm csak valamilyen rakidálisan új alapon szerveződhet meg, talán a spontán népi mozgalmak, a fasci talaján. Pirandello a huszas években az új rezsim, a fasizmus támogatója lett. E választását nem a mai tapasztalataink alapján kell értékelnünk, e regény segíthet abban is, hogy helyre kerüljön, érthetővé váljon a nagyszerű író, kivételesen éleslátó értelmiségi ma már nemigen igazolható elköteleződése.
