Olaszországban járva, szinte minden bárban, ha kávézás közben a hátsó polcra vetjük tekintetünket, nap mint nap megtapasztalhatjuk, hogy boszorkányok mégpedig vannak – nem túl erős élc, de az ország egyik legelterjedtebb likőrje a Strega, azaz “boszorkány” névre hallgat. A Strega nem csak ekként szerves része a talján életnek, de azáltal is, hogy immár hatvannyolc éve a legnevesebb olasz irodalmi díj névadó szponzora.
A Premio Strega minden túlzás nélkül igazi kulturális intézmény, referenciapont; fontosságáról csak annyit, hogy a minden év első csütörtökén megrendezett végső szavazást és díjkiosztót az állami televízió élőben közvetíti. Az esemény a nyári szezon egyik legfontosabb kulturális programja a városban, kötelezően megjelenik a krémek krémje, nem csak entellektuellek és írók, de tévés és más celebek, politikusok, arisztokraták is ott nyüzsögnek a Villa Giulia nimfeumában felállított színpad, asztalok és persze a büfépult körül.
Jómagamnak is volt egyszer szerencsém részt venni, ami nem csak azért marad emlékezetes élmény, mert találkozhattam olyan számomra kedves és becsült szerzőkkel, mint Melania Mazzucco vagy az idei Strega-nyertes Francesco Piccolo, de azrt is, mert volt alkalmam legalább egy este erejéig belelátni a római dolce vita, az alta societá életébe. Megnyugtató volt megélni, hogy bizony a mi asztalunkról is lenyúlta a szomszéd csapat a szponzor ajándékát, a kis féldekás Stregát, de igazi élmény volt tolongani a svédasztal körül is, ahol legalább akkora volt a marakodás az ételért-italért, mint egy jobbfajta hazai fársángi bálon. Az úri közönség mindenütt úri közönség, na!
Társasági esemény.
Legalább ilyen izgalmas tapasztalat volt pár évvel később az előválogatóra is ellátogatnom. Kedves római barátomnak hála, aki tagja egy olyan Accademiának, amelynek jogosultsága van művet ajánlani és szavazni, a modern olasz irodalom egyik kultikus terét, egy igazi emlékezethelyet is megláthattam, ugyanis a végszavazásra küldött öt mű kiválasztása Maria Bellonci egykori római lakásában, a díjat kezelő Bellonci Alapítvány székhelyén tartják, ott, ahol 1944. óta rendszeresen összejött, összejön az Amici della Domenica nevű irodalmi szalon társasága. E szalonból nőtt ki-fel a Premio Strega, s mindmáig ők döntik el a végső szavazáson, melyik mű is tartatik az év legkiemelkedőbb prózakötetének.
Az Amici della Domenica a negyvenes években Bellonci lakásában
Míg a III. Gyula által alapított Villa Giulia – ma Etruszk múzeum – bárki által látogatható, e szentélybe csak az olasz irodalmi élet kiválasztottjai, a legbelsőbb kör, juthatnak be a mind a mai napig az írónő bútoraival berendezett lakásba, ücsöröghetnek Moravia foteljában, kávézhatnak, borozhatnak abban a szalonban, azon a teraszon, ahol a Huszadik század második felének legkitűnőbb szerzői, legismertebb értelmiségiei és politikusai nyüzsögtek az elmúlt több mint fél évszázadban (hogy a fürdőszobáról már ne is beszéljünk). Nem gyenge fless, amikor a lépcsőházban, akár egy jobbfajta házibuliban, dohányzó írófejdelmek között araszol be az ember a lakásba, ott szót vált Tiziano Scarpával, akitől legott megkapja a Stabat Mater című (akkor) friss kötetet, hogy aztán pár héttel később pont az vigye el az első díjat.
S ha már díj, díjazottak, mint minden ilyen esetben, az is megér pár szót, hogy milyen érdekesen alakul a kortársak, s akár a közeli utókor ítélete, azaz kik kaptak, s még inkább, hogy kik nem kaptak elismerést. A Premio Strega listája természetesen igen tekintélyes, szerepelnek rajta olyan kétség kívül nem csak olasz irodalmi sikerek, mint Umberto Eco gigamega bestsellere, a Rózsa neve (1981) vagy Tommasi di Lampedusa Párduca (1959), de a díjazottak között vannak olyan itthon is ismert nevek, mint a kortárs irodalom immár nálunk is több kötettel reprezentált fenegyereke, Niccolo Ammaniti, vagy a klasszikusok közül Primo Levi, Alberto Moravia,, Mario Soldati, Cesare Pavese, Claudio Magris, Dacia Maraini, Elsa Morante vagy Maria Bellonci. (Nem véletlenül emelem ki a hölgyeket, eddig tizen kapták meg a nagy presztizsű elismerést.) És aztán persze ott vannak azok, akik nem kaptak díjat: Italo Calvino és Pier Paolo Pasolini hiánya igencsak feltűnő. Nem mintha egy díj döntene a kánonról, hozzátenne akármit is egy mű értékességéhez, érdekességéhez, de akkor is felhúzza az ember a szemöldökét, hogy kivált Calvino miért nem tudott egy munkájával sem többségi szavazatot hódítani, Pasolini vitatott életművénél még érthető is, hogy a nagy provokátor nem tudott konszernzusos ítéletet szerezni magának.
Pasolini: Ragazzi di vita a legjobb öt között 1955-ben. A nyertes Giovanni Comisso: Un gatto attraversa la strada (Macska fut át az úton), minden tisztelettel, de ki emlékszik már e macskára (pedig Comisso korántsem volt érdektelen szerző), míg Pasolini első regénye a huszadik század egyik meghatározó, máig elevenen ható szövege lett.
Egyébként a díjazottak listáját más szemszögből végigfutva, az is kitűnik, hogy távolról sem nevezhető akármilyen vonalasnak, szekértáborosnak a díj, a legkülönbözőbb szövegek, attitűdök, ízlések, világnézetek, stílusok vívták ki ezidáig az elismerést meguknak. Ebben bizonyára szerepet játszik a jelölési mechanizmus is, hiszen első körben négyszáz személy illetve szervezet (köztük akár középiskolák is!) mondhatják el véleményüket arról, melyik szöveget tartják a legkülönbnek az elmúlt egy év terméséből. Akkor kerül versenybe egy kötet, ha leglaább ketten ajánlják, aztán ebből kerül kiválasztásra a Bellonci-lakásban a legjobb öt, amiről aztán a Vasárnapi Barátok szavaznak.
Idén július 4-én tehát Francesco Piccolo regénye, az Il desiderio di essere come tutti (Olyannak lenni, mint mindenki más) kapta a legtöbb szavazatot, mindössze öttel többet, mint a második helyen befutó Antonio Scurati regény, a Padre infedele (Hűtlen apa). Scruati egyébként a díj talán legnagyobb vesztese eddig, 2009-ben mindössze egy szavazattal maradt le Tiziano Scarpától. Piccolo regénye épp negyven évvel ezelőtt indul, 1974. Június 22-én, amikor egy focimeccsen a narrator megtér a kommunizmus ideológiájához. A nyilván életrajzi élményekből erősen táplálkozó bildungsroman egyszerre egy ember, a narrator fejlődésének regénye s az elúlt negyven év Olaszországának emlékké rögzítése a Piccolótól és a veretes olasz irodalomtól megszokott önirónikus, ám némi pátosztól és magyar ízlés szerint érzelmességtől sem mentes stílben. Nem csak a regény, hanem épp a díj maga mutatja meg, hogy mekkora gondot jelent a mai Olaszországnak identitásának újradefiniálása, az önmegértés, amelynek egyik, ha nem legfontosabb terepe, a saját és itt és most releváns múlt megalkotása, elbeszélése.
Az idei döntősök, középen Francesco Piccolo.
A múltat vizslató tekintet, mint korábbi bejegyzésekben már láttuk, ennél messzebbre is pásztázhat, épp ezért vettem én előre az olvasásban az egyébként ugyancsak a legjobb ötbe jutó Antonella Cilento-regényt, a Lisario ovvero il piacere infinito delle donne (Lisario, avagy a hölgyek végtelen öröme) című történelmi regényt (vagy mit), amely a XVII. századi Nápolyban utazgat, ráadásul egy igazi női hangon előadott sztoriban építi újra Európa akkori egyik legfontosabb kulturális központjának egyszerre csillogó és koszos-bűzös világát. Cilento semi igazán eredetit nem ötlött ki, hisz nagy elődei, mint épp az imént emlegetett Dacia Maraini (La lunga vita di Marianna Ucria, Marianna Ucria hosszú élete) vagy Maria Bellonci (Rinascimento intimo, Intim reneszánsz; mindkét mű olvasható magyarul is) már megalkották a ‘történelem és a nő’ - tematika modellértékű darabjait, a Nápoly-nők témáról pedig e blogon is esett már szó. Ám én a barokk Nápoly miatt vetettem rá magam a könyvre, s egyelőre nem bantam meg. (itt jön az ígéret arról, hogy még visszatérek hozzá e blogon). A muszájság abból adódik, hogy most különösen érdekel a nemzeti és helyi identitás újrafelépítésének munkája a mai olasz irodalomban, a Cilento szövege amellett, hogy persze igazi gender-csemege (a nők végtelen öröme!!!), ezen diskurzusnak is a részese.
