Korábban már többször kitértem e helyütt a bűn, a bűnözés a szervezett bűnözés megjelenésének különféle aspektusaira az olasz irodalomban. A mostani kérdés, létezik-e karakteresen olasz detektívregény? A keményre főtt amerikai detektívregény mellett van-e krimi al dente (vagy spaghetti krimi)?
Meglehet, a bűnügyi regény igazi globális műfaj, a bűn és annak üldözése, a rosszak megbüntetése, a titkok megfejtése olyan univerzális sémák, amelyek nemzet-, nyelv- és hagyomány-specifikum nélkül bárhol tudnak működni, az utóbbi száz év során rendre születtek karakteresen nemzeti, pontosabban egy konkrét nyelvhez-irodalomhoz, vagy még inkább kultúrához kötődő krimi-változatok. Az amerikai harbolied krimi, Conan Doyle és Agatha Christie angol történetei, Georges Simeon Magriet-regényei vagy a legutóbbi időkben a skandináv bűnregények mind-mind képesek voltak csavarni egyet a jól ismert sémákon.
Egy-egy ilyen zsáner könyvpiaci sikere a mai kultúraipar működése közepette aztán sikeres húzóágazatként tud működni egyéb területeken is (nem csak más szerzők iránt tud érdeklődést generálni, meghozván az olvasó bizalmát, felkeltve érdeklődését, de más művészeti ágak felfutását, mint a film, is segítheti, nem beszélve egyéb járulékos hatásokról, mint például a tematikus turizmus). Hogy állnak e globális játékban az olaszok, akik egyébként igencsak ügyesen, lelményesen pozícionálják magukat a világfalu kultúrájában, ahol a Made in Italy az egyik legerősebb brand? Ha olyan gazdag termésről, mint például a mai skandináv detektívregény-iparé, nem is beszélhetünk, de egy igen karakteres figurát már kétségtelenül adott az olasz és nem olasz olvasóknak (tévénézőknek, netről letöltőknek) Olaszország, pontosabban Szicília: Montalbano felügyelő már biztosan ott áll az emlékezetes detektívek illusztris sorában.
A figurát Andrea Camilleri teremtette immár kicsi híján húsz éve, hogy az ezredforduló óta (hála persze a töretlen népszerűségű, a közszolgálati RAI UNO-n évről évre új epizódokat termő tévés feldolgozásoknak,s az abban a felügyelőt alakító Luca Zingarettinek) szerves része legyen az olasz mindennapoknak. Olyanniyra, hogy persze a kulturális biznisz végzete a Montalbano-univerzumot sem kerülte el, léteznek már a szatellit-kötetek (Montalbano kedvenc ételeiről például), de a lelkes fan részt vehet akár tematikus kiránduásokon is. Az egyedi arculat megteremtése érdekében a karakteresen lokális és egyedi színek két alapelemét jó érzékkel vázolta fel az író: egyrészt sikerült egy olyan figurát teremtenie, aki a nagy elődök példáit követve erős egyéni karakterrel rendelkezik (rigolyáitól, napi rutinjain át kusza érzelmi életéig), ebből fakad kérlelhetelten, rigorozús erkölcsi mércéje, ebből pedig sajátos nyomozási, titokfejtési és szakcionáló-bűntető módszerei, másrészt pedig ott a táj, a szicíliai vidék, amely nem csak háttérként, hanem a főhős és az egyéb állandó és epizód figurák felépítésének és működésének is meghatározó eleme.
A környezet csakúgy szerves része a sztoriknak, ahogy Amerika, Anglia, Franciaország vagy Skandinávia meghatározza az ott született darabokat. Camilleri sikeresen győzi meg az olvasót arról, hogy noha a feldolgozott bűntények egyrészt bárhol megtörténhetnének (féltékenység, nyereségvágy, bosszú), másrészt a hírekből jól ismertek (drog-, fegyver-, emberkereskeledelem, illegális bevándorás), mégis pont így sehol máshol nem történhetnének meg, hiszen az itteni emberek agya és szíve egy sajátos rugóra jár. Ott a tenger, a hegyek, a sajátos szicíliai mentalitás (benne görög, latin, norman, arab, spanyol és még hányféle hagyomány), a legszélesebb értelemben vett helyi kultúra az épületektől az ételekig (ugyanakkor sikesen a turisztikai giccsen innen tartva a sziget képét), amelyek tényezőknek köszönhetően egyrészt itt csak így tud még a bűn is megtörténni, másrészt pont így sehol máshol nem esnek bűnbe az emberek – és nem bűnhődnek, persze.
Ha már Szicília, nyilván muszáj reflektálnia a Montalbano-történeteknek is az olyan élő és eleven problémákra, mint a maffia, a korrupció, de hála épp a felügyelő sajátos karakterű alakjának e kérdések sem sztereotíp módon tudnak megjelenni. Camilleri igen ügyesen lavíroz a közhelyek csapdái között, s noha több törétnetében megjelenik a helyi szervezett bűnözés, itt is sunnyognak corrupt politikusok és vállalkozók, úgy tud új apsektust adni ezen igen fájó rpoblémáknak, hogy inkább a személyes dármákra, mint a társadalmi-politikai összefüggésekre koncentrál. Amikor itt igazság tétetik, még ha nép, a törvény nevében is történik, ez rendszerint az egyén által elkövetett bűnre vonatkozik. Ugyakkor az író mesterien helyez el olyan apró elemeket, amelyek azért az olvasót világosan informálják arról, hogy mit gondola a a főhős a messzebb vezető kérdésekről, szálakról, amelyeknek kérlelhetetlenül nyomába is ered, de ebben nem vezeti egyéb fennkölt cél, mint a bűn felderítése. Nemigen hisz abban, hogy a világot képes megváltani, megváltoztatni, ugyanakkor ez nem jelent cinikus spleent sem, mintha Montalabano tisztában lenne a számára kijelölt hellyel a világban, nem több ő egy kisvárosi felügyelőnél, viszont a maga kompetenciáján belül, a maga területén kérlelhetetlenül rendet tart, akár a jó serif.
Ezért persze lehet kritizálni mind a szerzőt, mind hősét, hogy t.i. kerüli, elsumákolja az ország nagy gondjaival való szembenézést, túlzottan leegyszerűsítő képletekkel dolgozik. Nem hiszem, hogy minden bunt témául választó alkotásnak arra a rugóra jkellene járnia, hogy a politikum és a társadalom egésze felől mutatja és ítéli meg a bűnt. Azt gondolom, hogy csakúgy, ahogy a bűnnek ezer arca, ezer megnyilvánulása van, a hozzá való viszony is igen sokféle lehet. Ha van igazán karakteres jegye a Montalbano-történeteknek, akkor az éppen ez a világban való otthonosság az. Ehhez pedig kell Szicília kék ege, a tenger moraja, kell a nagy tál polipsaláta és az arancino, kell a az ebéd utáni séta a mólón, és kell persze a szicíliaiak nyelve is.
Mert Camilleri abszolut biztosra megy a kolor lokál megteremtésekor, illetve a hely és a történet összeszövésekor: sikeresen alkotott meg egy olyan, az olaszok számára is új és izgalmas nyelvet, amely az olasz köznyelvet vegyíti a helyi dialektussal (olyannyira, hogy az olasz kiadások utolsó lapjain rendre szószedeteket találunk a szicilianizmusok megfejtését könnyítendő). Ez a húzás nem csak a krimi műfaján belülre pozícionálja a Camilleri-műveket (ugyanezzel a stiláirs-poétikai fogással él egyéb tárgyú munkáiban is), hanem az olasz irodalom diskurzusának is érdekes és releváns hozzászólásaivá teszi azokat. Épp azáltal, hogy a nemzetit keveri a lokálissal igen érzékenyen és sikeresen reflektál a mai Olaszország itt is többször felemlegetett gondjára, a nemzeti versus lokális kérdésére, szövegei az olasz kontextusban úgy tudnak működni, hogy sikeres példát kínálnak a két pólus együtt kezelésére, nem kívánják meg a választást, az egyik vagy másik mellett elköteleződést.
Ugyankkor épp a történetek erős nyelvi beágyazottsága az, ami megnehezíti a Mondalbano-nyomozások krónikáinak működését, befogadását az ország (a nyelv) határain túl, hiszen más nyelvre áttéve e finom árnyalatok java része eltűnik - legalábbis a magyar tévésorozat szinkronjénak példája ezt mutatta. A kevés magyarul is megjelent regény már sokkal siekresebben adja vissza ezt a ynelvi atmoszférát, Lukácsi Margit, az olasz irodalom egyik legremekebb mai magyar tolmácsa, számos remek apró megoldással tudta a lehető legközelebb hozni az eredeti és a magyar szöveget. Az, hogy a magyar piacról három kötet után eltűnt Montalbano felügyelő, valószínűleg leginkább annak köszönhető, hogy nem támadt körülötte akkor hájp, mint a skandináv krimi körül.
Egyrészt mert a Szicília olyan ismeretlen ismerős hely számunkra, hogy ha nem a nagyon jól ismert sztereotípiák szerint kerül elénk (nem lupara puskás, baszksapkás morcona martalócok és félénk tekintetű egzotikus szépségek népesítik be), akkor nem tudunk vele mit kezdeni, másrészt épp a norvég és svéd darabok lopták el a showt – no, nem mintha a zord északi táj ismerősebb lenne, ebben leginkább a nemzetközi trendek hazánkba gyűrűzését láthatjuk, nálunk is hiába küszködött pár kis kiadó a skandináv irodalom, s vele a krimi, terjesztésével, amíg a Tetovált lány-széria hatalmas nemzetközi sikerének árja el nem öntötte a magyar könyvesboltokat is, hogy utána, a hordalék számos más, egyébként legalább olyan remek, ha nem remekebb darabot is lerakjon.
Ez felhajtás még várat magára Montalbano esetében, ki tudja, talán, ha jön egy igazán átütő nemzetközi siker, akár egy teljesen friss olasz tollból (billentyűzetből), az talán Montalbanót is szélesebb körben ismertté teszik majd.
