Séták az olasz irodalom erdejében

 34 bis jegyzet

A Hatalomról szóló első mese

(a „Terv”-ből)

„Egy értelmiségi történetét fogják hallani” - kezdte a megmesésítő, akár az Ezeregy éjszakában, nem mindentudó, csak alázatosan referál mindarról, ami a fülébe jut - „egy értelmiségi történetét fogják hallani. Figyelmeztetek mindenkit: a válogatás és a kiválasztás fogja uralni e históriát. Mesém nyelve szegényes: univerzális, s ekként általános.

Még a nevét sem fogom elárulni, mint ahogy hallgatni fogok munkájáról, koráról, szokásairól, vagy aról, hogy mely városban lakott; még az is előfordulhat, hogy nem is hazánkban született.

Amiről viszont mindenképp szólnom kell (mivel szorosan a tárgyhoz tartozik), az a klinikai kórisméje. Neurózis. Talán több is, mint neurózis, egyenesen őrület.

Kövérségében (nem volt formátlan, inkább gömbölyded-forma, egészségtelenül sárga húsa puffadt) is megmutatkoztak a pszichikai degeneráció jelei. Arcán minden kerek volt, mintha koncentrikus körökből lenne megrajzolva, kerek a szemöldök íve, alatta kerek szemek, kerek orca, kerek száj, s kerek az áll is (bár még alig volt harmincöt, kissé már megereszkedett). Csupán a szája vesztette el, beszéd közben, e kerekséget, s vett fel szabálytalan, örökké bizonytalan, pontatlan alakzatokat, ettől már-már undort keltővé vált, mint a nyálkás dolgok. Kerek volt tisztességesen felkopaszodott homloka is,körvonalát világos színű, gyér haja rajzolta meg, ami kicsit aszkétikussá tette - akár egy falusi plébános vagy vidéki ügyvéd. A kerekség gyermeki megjelenést kölcsönzött fizimiskájának, ám ebben a kisfiúban volt valami visszataszító. Egyébként teljesen felnőttesen viselkedett.

Történetünk elején még nem tudta, mi is élete igazi célja. Akár a féreg a bábban, potanciálisan már az volt, aki lenni akart, így viselkedésében – az életben és a munkában – már ott voltak azok a (nem épp objektív véleményem szerint aljas) cselekvési módok, melyek akkor tapasztalunk, amikor olyan célok felé tör az ember, amelyekre valójában alkalmatlan (bár meglehet, a grandiózus vagy nemes célok már csak kitűzésük révén is bizonyos értelemben megnemesítik azt is, aki nem méltó rájuk). Precíz volt, fáradhatatlan, tapintatos, mindig ott volt, ahol lennie kellett - de ugyankkor számító és kétszínű is. Mivel még súlytalan személyiség volt, senki nem figyelt fel rá, ám valójában egy szenvedélyesen szervilis, visszataszító szörnyeteg volt. A legundorítóbb dolgokra is kész lett volna, hogy észrevéttese magát. Ugyanakkor szorgosan építette saját ártatlanságának mítoszát. Tény, hogy vágya a minél biztosabb lábakon állásra és a felmelkedésre a klinikailag aggasztó vágyakkal volt kapcsolatban: így hát pontosan a „betegség” volt az, amely gondoskodott arról, hogy ártatlan maradjon, az ártatlanság primitív bája lengje körül, s egyúttal igazolta azt is, ha e báj pitiáner módon szertefoszlott.

Értelmiségink tehát arral volt rendelve, hogy sorsát a lehető legközönségesebben teljesítse be: némi elégedettséggel, melyet nem középszerű érdemeiből, hanem sokkal inkább tudata mélyén jól kiszámított cselekedeteiből nyert.

Mígnem egy éjjel, miközben épp az álmatlanságtól gyötrődő szerencsétlenekre jellemző félálomban forgolódott (akik soha nem vallanák be, hogy az inszomnia kórjában szenvednek), arra riadt, hogy egy hang szólítja.

Kinyitotta szemét, kipislogta az álmot, és tényleg, valami, valami Jelenlét állt az ágy lábánál (a neurózis, vagy a predesztináció az őrületre már alázatosan hozzászoktatták az efféle jelenésekhez, s ő alázatosan elfogadta ezen az éjen is). Az alábbi, erkölcsi kérdéseket tárgyaló dialógusra került sor az ember és amaz, az ágy végére telepedő, valami között, akit nevezzünk Sötét Erőnek:

„Mt akarszt tőlem?”

„Tudod-e mi az életed célja?” kérdezte az, akit mi most Sötét Erőnek hívunk. Az értelmiségi lesütötte a szemét, nyelt egyet, hogy szorgalmas diákként igyekezzen körültekintően, megfontoltan felelni, ami ‹...› lényegi ártatlanságát:

„Hogy elfoglaljak egy pozíciót a társadalomban, melyben élek - mondta -, s ha egy mód van rá, inkább a fővárosban, mint ebben a vidéki városban.”

„Jól van, jól van – szólt a Sötét Erő – ám ez életed igazi céljának csak egy része, egy mondata. Faggasd csak magad, áss mélyebbre a tudatodban!” (Rövid, nyájas nevetés zárta e papos mondatot.)

„Az az igazság, hogy tőlem ennyi telik.” (Egyáltalán nem akart ennél mélyebbre ásni, felrúgva mostanra oly jól stabilizált életét. Annak viszont nem volt tudatában, hogy pont ő, a maga jellemtelenségével, tehetetlenségével, s mindenek előtt tökéletes jellegtelenségével, pont ő volt az, aki úgy irányította az életét, hogy előállítsa a nagyság végzetének lehetőségét.)

„Na, ha te nem akarod kimondani, kimondom én, mi is a valódi célod az életben: a Hatalom.”

Az értelmiségi e szavak hallatán tekintetét a bérlet szobára telepedő, a szomorú vidéki éjszaka által sűrűvé tett félhomályba fúrta: s valóban, sikerült is jobban szemügyre vennie beszélgetőtársát. Haja égnek álla, a félelem jeges dermedtsége szállá meg.⁽¹⁾

Remegés rázta, testét a haldoklók hideg verítéke öntötte el, mert entellektüellünk nem mást látott maga előtt, az ágya szélén gubbasztva, mint az Ördögöt személyesen. Ősz hajából két kicsi szarv kandikált ki, vörösen lángoló arcát a fogatlanság húzta kicsire, leginkább egy iszákos emberre hasonlított, aki jól tudja magáról, milyen nyomorult alak: ajkát összeszorította, tüskés mosoly bújkált rajta, melybe rusnya önsajnálat is vegyült, s rezignált harag az iránt, aki szemét rá meresztette. Becstelensége, akár a kéreg, szétterült arcának beteg vörösén, fejbőrén, csapzott, mocskos, fehér üstöke alatt. Elviselhetetlen bűzt árasztott, mint aki porban, rongyok közt hált ruhástul-cipőstül valami váróteremben vagy fészerben.⁽²⁾

Igaz, jéggé dermedt, haja égnek állt, de megértette, hogy az Ördög kimondta az igazságot. Valóban a hatalom volt élete igazi célja, ezt el kellett ismernie, titkon megtartva magának egy menekülési utat.

„Ha te mondod...”

„Azért vagyok itt, hogy segítsek.”

„Mégis hogy?” ⁽³⁾

„Csak mondd ki, mi által akarsz eljutni a Hatalomig, s én megadom neked.”

Az értelem árnya suhant át értelmiségink tekintetén, egy pillanatra felrázva a pufi kisfiú hamis tompaságából; az amit eztán mondott, néhány pillanatnyi koncentráció vagy hezitálás, vagy talán inkább azt mondanám, ihlet után, igencsak meglepő volt.

A Hatalom gyors és biztos megszerzésének ezer módját meg tudta volna nevezni: mondjuk például az irodalmi életben, akár szépirodalmi, akár szociológiai, értekező művek írásával szerzett presztizst; ehhez volt talán leginkább affinitása. Ezt aztán megkoronázhatta volna valami, mondjuk egy Nobel-díj (az Ördögnek könnyű dolga lett volna, hogy Svédországban a segítségére legyen). Vagy kérhette volna, hogy beléphessen egy nagyvállalathoz, amely az értelmiségit hagyományosan a műszaki pálya felé tereli (igen nagy hatékonysággal). Az Ördög ebben az esetben is könnyedén egyengethette volna a cégen belüli gyors karriert egész addig, míg a tulajdonosok mellé nem állt volna a mérhetetlenül hatalmas, multinacionális birodalom irányításában. Végül kérhette volna, hogy nyíltan politikai karriert futhasson be, beiratkozva egy nagy hatalmú pártba, akár egyenesen a legnagyobba. Az Ördögnek itt aztán valóban rettenetesen könnyű dolga lett volna, irányítva a kölcsönönös szívességeket, a szervezkedéseket, melyek (értelmiségink még meg nem mutatkozott, de potenciálisan meglévő demagóg-képességeivel kiegészülve) a hatalom formális és valós csúcsaira juttatták volna pártfogoltját: minisztert, sőt egyenesen (egy féldiktatorikus, jobboldali kormány élén álló) Miniszterelnököt csinálhatott volna belőle. ⁽⁴⁾

Nem, az entellektuell az ördögtől egyáltalán nem ilyen hétköznapi utat kért a Hatalomhoz. Ezek mind már túlmisztifikáltak és hiteltelenek voltak, s e jellegzetességeik kiütköztek volna a megszerezett Hatalom minőségében is, hisz általuk vezetett oda az út – ez pedig tudatában leértékelte volna a megszerezett Hatalmat. Talán efféle gondolatok cikáztak át hősünk agyán, mielőtt válaszolt. Végül így szólt:

„A Szentség az, amivel a Hatalomhoz akarok jutni.”

„Miért is ne?!” - felelt az Ördög - „a Szentség által fogod megszerezni a Hatalmat, ám legyen!” Ismét felhangzott megnyugtató kuncogása, aztán eltűnt.

Az Olaszországgal kapcsolatban velünk élő sztereotípiák közül az egyik legerősebb a maffia. Nem csak a toszkán lankák, a velencei sikátorok, a római szökőkutak teszik egzotikusan izgalmassá Itáilát, de a szervezett bűnözés mindent átszövő hálója, a rejtőző titkos szervezetek, a nagy hatalmú keresztapák, a vérbosszú és a hallgatás törvényei is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy képzeletünket, vágyainkat újra meg újra arra fordítjuk. A borzongás nem csak a földi édenkertől való álmodozásnak köszönhető, hanem a gonoszt rejtő sötéttől való rettegésnek is. Az idegen kultúra iránt érzett izgalom a vonzás és a taszítás kettős játékából születik.

És az olasz kultúra szállítja is nekünk az ezeket az érzelmeket tápláló fűtőanyagot, sorra születnek olyan produktumok, amelyek újra meg újra megerősítik e képzeteket. A hatvanas évek óta se szeri se száma a maffia világát színre vivő daraboknak, melyek egyrészt bepillantást engednek a szervezet működésébe, másrészt az ellene folytatott heroikus kűzdelem eposzait alkotják meg.

Mi itt, Magyarországon ebből a gazdag termésből elsősorban a filmeket ismerjük, pedig a bűn és a bűnözés kérdéseiről. A társadalom és az emberi lélek sötét oldaláról (ahogy az olaszok mondják, a szív bal feléről) szóló történetek, a krimik sajátosan olasz kultúrája a mai itáliai könyviac egyik húzóágazata. Meglehet, nem tett szert olyna nemzetközi figyelemre, mint a skandináv krimi – talán azért, mert míg a svéd, norvég, izlandi bűn-regények sokkolták a külvilágot, amikor elénk tárták a békés északi tájakon lakozó Gonoszt, addig Itáliával kapcsolatban, mint mondtuk, erősen él az alvilág állandó jelenlétének képzete. Vagy talán azért, mert míg az északi történetek sikeresen kombinálják a társadalomkritikát az emberi lélek mélységeinek feltárásával, addig az olasz-vonal szinte teljesen az előbbi problémára koncentrál, ezért inkább belügy marad.

Ami számunkra kuriózum, egzotikum, betyárromantika, az az olaszok számára szó szerint véres valóság, a saját bőrön tapasztalt mindennapi szenvedés, béklyó, melyből örökké próbál szabadulni a társadalom, de mindhiába. A krimi tétje a saját közönség számára nem csak a szórakozás, hanem a szembesülés a brutális valósággal. Márpedig Olaszország, ha kicsit is bensőségesebb kapcsolatba kerülünk vele, jól láthatóan vergődik az életét determináló, szabadságára, egzisztenciájára számos módon hatással lévő szervezett bűnözéstől. Az olasz krimi tétje és feladata e trauma kibeszélése.

Az utóbbi évek egyik bűntörténet-sikerszériáját Giancarlo De Cataldo jegyzi. Az ezredforduló egyik nagy bestsellere volt a 2002-ben megjelent Romanzo criminale (Bűnügyi regény), melyből a nálunk Cattani felügyelőként közismert Michele Placido készített filmet, sőt, még televíziós sorozatot is gyártottak belőle. A szerző bíróként ismerte meg közvetlen közelről a római alvilágot, s ebben a fikciós történetben mesélte el a Város közelmúltjának legfeketébb históriáját, a Banda della Magliana (a Magliana-negyed bandája) viselt dolgait és bukását. Mind a film, mind a könyv az amerikai gengszter-zsáner keretein belül beszél az olasz társadalom egyik legsötétebb tabujáról, a politika és a szervezett bűnözés közös üzelmeiről a hatvanas-nyolcvanas években, mely időszakot anni di piombonak, óloméveknek neveznek (utalva az ekkor folyton záporozó golyókra s a súlyra, mellyel az emberekre nehezedett az ekkor mindennapivá állandosult feszültség és rettegés).

De Cataldo, úgy tűnik, programot dolgozott ki az olasz társadalomban élő ki nem beszélt tabukról vlaó diskurzus megnyitására, mert 2010-ben megírta az országegyesítés, nemzetteremtés, a Risorgimento ellen-mitológiáját a Traditori (Árulók) című regényben (de erről egy másik posztban fogok még részletesebben beszélni).

Nemrég megjelent új kötete, pedig melyet az újságíró Carlo Boninivel írt meg, a Suburra, napjaink Rómájába helyezi operációs területét. A cím az ókori Urbs egyik kerületéről, a bűnözés melegágyul szolgáló szegény külvárosról kapta a nevét. (A magyar olvasó Steven Taylor Gordianus-történeteiből ismerheti az antik Róma e sötét szegletét.) A történet pedi ott folytatódik, ahol a Romanzo criminale fonalát elmetszette egy évtizeddel ezelőtt, a maglianai banda bukása utáni alvilágról, az új évezred szervezett bűnözéséről beszél – ismét csak fikciós eszközökkel, de nagyon is a mai Városról, s ismét a különféle színű gallérokat viselő bűnözők üzelmeiről, melyek behálózzák a pártirodákat csakúgy, mint az edzőtermeket, a kávézókat, az éjszakai szórakozóhelyeket és az ingatlanfejlesztő vállalkozásokat – no és persze a bűnüldöző szerveket is. A korábbi szövegekhez hasonlóan szövevényes, nagyszabású tabló ez, rengeteg figura nyüzsög benne, kopasz, BMW-s verőlegények (bérgyilkosok), kokainfüggő gengszerfőnökök, korrupt rendőrök és még korruptabb politikusok, talpnyaló újságírók és persze mindazok - kispolgárok, tisztességes válallkozók, illegális és legális bevándorlók - akiket a Nagymenők a nagy bizniszek után loholva megnyomorítanak, tönkretesznek. Nyilván nem lenne teljes a kép azon bátor kevesek nélkül, akik civil aktivistaként, fellázadó áldozatként, vagy épp megvesztegethetetlen rendőrként megpróbálják szétzilálni a fojtogató szálakat – sejthető, milyen eredménnyel.

A Suburra külön érdekes az olasz olvasó számára azért, mert a szervezett bűnözés, a maffia világát mutatja be, de úgy, hogy egyszersmind tovább írja sajátosan római mitológiát is. A római alvilág, a Suburra virágzása óta, egy markáns, karakteres helyi tradíció; maffia, igen, de nem a szicíliai vagy a nápolyi. Ez Róma, amelynek e tekintetben sincs párja. A római macsakaköveket koptató bűnözők egyrészt napjaink tipikus gengszerei, másrszét a hajdanvolt római úonállók, brigantik és az utcakölykök egyenesági leszármazottai, mint ahogy a korrupt politikusok is a római paloták, a Vatikán évszázados reflexeit ismétlik – a Pompeiusok és a Borgiák még mindig a városban élnek. Azt a Rómát láthatjuk itt viszont, amelyet Pasolini és Fellini, a két nem római rendező, oly empatikusan, annyi szeretettel és keserűséggel tudott filmre vinni. A mai (régi-új) Rómát nemrég Paolo Sorrentio remek mozija, a Grande bellezza, a Nagy szépség hozta elénk, De Cataldoék regénye remekül egészíti ki az ott kapott képet, pontosabban szélesebb kontextust rajzol köré.

Nem veszélytelen vállalkozás De Cataldo nekivesekledése: választ egy, a popkultúrábóljól ismert klisét, a gengszer-zsánert, ezt használja médiumként, hogy szót értsen azokkal, akik nem olvasnak tényfeltáró riportokat, nem feltétlen gondolkoznak el azon, miből, milyen áron épülnek életének kedves terei, a bevásárló központok, az élményfürdők, a soktermes mozik. A nagy kérdés, mit lát meg ebből a közönség. Olaszországban nyilván többen értik el az üzenetet, mint külföldön, de akkor is megvan e módszernek az a kockázata, hogy amikor e figurák beállnak a Corleonék, a Tony Montanák panoptikumába, elvesztik súlyukat, elfogadottá válnak.

Mert a szervezett bűnözésnek, mint arról Roberto Saviano, a legbátrabb élő olasz, annyit beszél (róla is majd később szólok bővebben), igenis jól jönnek ezek a szembenéző, boncolgató munkák, hiszen azzal, hogy színre viszik, hogy kibeszélik a sötét tikokat, machinációkat, hozzá is szoktatják a társadalmat. Jó tudjuk, ha beszélünk a traumáról, azzal elviselhetővé tesszük. Előbb-utóbb arra jutunk, hogy elfogadjuk, mégiscsak ez a dolgok rendje.

Galeotto herceg első könyve

Dante Isteni színjátékának minden bizonnyal legismertebb epizódja a Pokol Ötödik éneke, ahol a világirodalom egyik leghíresebb szerelmi történetét olvashatjuk. Paolo és Francesca a Pokol második körében, a bujaság bűnösei között vezekelnek, szenvednek azért, mert a túlzó, eszeveszett szerelem, a folle amor bűnébe estek. A középkor, az alteritás kultúrájának egyik legfontosabb erkölcsi normája a vágy megzabolázása, uralása. A lovagi szerelmi etika alapja (ezt hivatott propagálni a trubadúrköltészet), hogy a szerelem gyakorlása során mindig mértéket kell tartani, azaz a szerelmes nem mehet szembe saját, és közössége érdekeivel, nem vesztheti eszét. Paolo és Francesca nem azzal követnek el bűnt, hogy szerelembe esnek, hanem, hogy nem tudnak mértéket szabni szenvedélyüknek – a legenda szerint a hölgy férje, az ifjú bátyja in flagranti kapja őket, s legott átdöfi mindkettejüket egy dárdával (ehhez pedi ugye intim helyzetben kellett épp lenniük).

A együtt szenvedő szerelmesek törénetüket előadva természetesen elmesélik szenvedélyük születésének históriáját is. Egy napon együtt olvastak egy szerelmes regényt, Lancelot lovag és Ginevra királyné történetét, mikor is a Galeotto herceg szerzette regényben magukra ismertek. (Vegyük észre a szöveg és olvasás jelentőségét, a szövegből valóság lesz, a valóságból szöveg, a kettő folyton folyvást összefonódik!) Szegények nem veszik észre, hogy balvégzetük is megjósolja a könyv, hisz Artúr király hitvese s legkedvesebb lovagja a kor leghíresebb szerelem-bűnösei.

(Az Édenkert középkori képe)

Galeotto herceg második könyve

Giovanni Boccaccio Dante kultuszának egyik megalapozója volt, megírta a nagy előd életrajzát, a firenzei polgárok számára Dante-olvasó, értelmező kurzust tartott, s számos művében hivatkozik rá. A Dekameronnak talán legfontosabb hivatkozási pontjául is a nagy opuszt jelöli meg rögvest az alcímben:

KEZDŐDIK A DEKAMERON NEVEZETŰ KÖNYV, MÁS NEVÉN GALEOTTO HERCEG

A korabeli olvasó nyilván pontosan értette az utalást, s annak jelentését: itt egy olyan mű következik, amelyben a szerelem témájának központi szerep fog jutni. Ugyanakkor a már akkor híres Dante-epizóddal is kapcsolatot teremt ekként a szöveg, hiszen Galeotto herceg mint olvasott könyv, mely hatással van olvasójára, Dante-intertextus. Ha egy mai átlag olvasót megkérdünk, miről emlékszik a Dekameronra, biztos, hogy a szokszor sikamlós szerelmes történeteket emlegeti fel. S valóban, a férfi-nő kapcsolat számos történet szervezője a száz novellában, sőt, a sztorikat előadó tíz fiatal két teljes napot szentel kizárólag e témának: a negyedik napon rossz véget érő szerelmes történeteket mesélnek (azaz olyanokat, amelyekben a szerelmesek a folle amor bűnébe esnek), az ötödiken pedig jó véget érő históriákat (azaz, amikor a vágyakat meg tudják zabolázni).

De maga a történetek elmesélésének helyszíneként szolgáló tér is a korabeli szerelem-tanokkal, azok reprezentációjával, allegorikus megjelenítésével áll kapcsoaltban: mindenki emlékszik, hogy a tízfős kompánia a pestis sújtotta Firenzéből egy vidéki villába menekül, ám az a modern olvasó figyelmét már elkerüli, hogy nem a villában, hanem annak kertjében kerül sor a mesék előadására. (Pontosabban két villában zajlanak ezen események, de a Dekameron topográfiájáról majd inkább egy másik posztban.) 

(Dekameron-illusztráció a kertben társalgó ifjakkal.)

Míg a narrátor Boccaccio a villákról épp csak említést tesz, épp csak megjelöli azokat, addig a kerteket részletesen bemutatja. Csakhogy nem realisztikus leírásokról van itt szó, a kert szövegbeli megépítése a korban jól ismert mintákat követ: a földi Paradicsom, mely egyszersmind a szerelem allegorikus tere is, kerül az olvasó elé. Ez persze egybeesik a középkori kertépítési gyakorlattal is, hisz a díszkertnek épp az volt a funkciója, hogy a falak mögé zárt (azaz a veszélye,s bűnös, kísértésekkel teli külvilágtól elzárt) térben újrateremtse az édenkertet, mely a közösségi élet (a társadalmi elti közösségi élete) egyik legfontosabb helyszíneként is szolgált. A kert használatának szokása antik római örökség, míg a hozzá kapcsolódó allegorikus jelentések az Ószövetségből, az Énekek énekéből erednek, s olyan nagy hatású szövegek segítenek a két elem összefűzésében, mint a Rózsa-regény című francia allegorikus mű, mely nélkül, ezt minden túlzás nélkül mondhatjuk, ma sem úgy lennénk szerelmesek, ahogy.

A Dekameron nagy trükkje épp az, hogy a megelőző irodalmi (szöveg), kulturális hagyomány allegorikus hivatkozásait használva, jelentéseit továbbra is játékban tartva, levláasztja azokat a metafizikus dimenzióról, s pusztán az emberi világra referáló jelekként érti és használja őket. Míg Dante szerelemfelfogása a szerelemben az emberi (férfi!) lelket az Istenhez emelő erőt látja (a bűnös, tévelygő férfilélek a női szépséget megismerve fordítja figyelmét, szívét, lelkét az annyagi világról a spirituáis felé), addig Boccaccio másik nagy mestere, Petrarca a szerelemben már az emberi világ, az emberi élet legmagasztosabb, de színtisztán emberi, azaz minden metafizikát mellőző érzelmét látja. Ez is része annak a közhelynek, hogy a humanizmus az ember felé fordítja a figyelmét. (Tegyük hozzá rögvest, ettől Petrarca még nem lett ateista, sőt, de aztz állította, hogy Istenhez másfelé vezet az út.)

A Dekameronban űzött játék az oka annak, hogy a szöveget ma tévesen realista alkotásként szokás érteni. Dehogyis! Csak a régiség korának allegoria-episzteméje más módon, ha úgy tetszik, még többrétegűbben, még fifikásabban működik benne, mint a korábbi alkotásokban.

Galeotto herceg harmadik könyve

Az alteritás szerelem-tanainak egyik legnagyobb hatású összefoglalása és a modern kor felé közvetítóje egy olyan XVI. századi szerző munkája, akinek igen sokat köszönhet Dante, Petrarca, Boccaccio. Hisz Pietro Bembo volt az, aki kijelölte és elfogadtatta helyüket az olasz irodalmi kánonban, ő volt az, aki könyvkiadói és elméletírói munkásságával gondoskodott arról, hogy mind a mai napig a „három firenzei korona” jelenti az olasz kultúra egyiklegfontosabb hivatkozási pontját, hogy az a nyelv, amit mi olaszként tnaulunk, olyan, amilyen.

(Asolo városa Velencétől alig pár tíz km-re)

Asolani, azaz Asolói beszélgetések (sajnos magyarul mind a mai napig el nem érhető) dialógiusa az a mű, amleyben összefoglalja a kora újkori udvari kultúra szerelemfelfogását, illetve, ahol megalkotja annak később normaként működő etikáját. Igaz, hogy a romantika jelentősen átírta ezt a nomrarendszert azzal, hogy a mértékletes szerelem helyett a mindent elsöprő, minden szabályon és akadályon átgázoló szerelem ideáját állította fel, a jólnevelt polgári etikában mind a mai napig tovább él az udvari kultúra öröksége. Aminek közvetítésében tehát Bembonak fontos szerepe volt.

(A Cornaro-palota megmaradt szárnya ma.)

Az Asolani fiktív története szerint Caterina Cornaro asolói „kvázi” királynői udvarában egy esküvői ünnepségsorozat alkalmával, az ebéd utáni pihenő idejében fiatalok gyűlnek össze, hogy átbeszéljék, mit gondolnak a szerelemről. S hogy hol zajlanak ezen beszélgetések? Hát persze, hogy az asolói palota kertjében. S milyen nyelvet beszélnek a szereplők? Boccaccio Dekameronjának nyelvét, Bembo ideológiájának szellemében.

Meglehet, Bembo nem idézi meg közvetlenül Galeotto herceget, de az imitáció paradigmája szerint épülő idézet-lánc magával hozza e híres könyvet is, mert a kerben elhelyezett beszélgetés, mely a Dekameron nylevét használja, hozza annka a szerelmről vallott nézeteit is, s hozza az írott szöveg és a szerelem kapcsolatának hagyományát is.

„Aszongyák, e' mán nem a régi Róma,

aszongyák nincs mán itt, csak külföldi,

haggyad, mongyanak, amit akarnak,

lesz még Róma olyan, mint a tegnapi!”

Ilyen és ehhez hasonló versek sokasága lepi el Róma falait a történelmi belváros százados házaitól a perifériák betondzsungeléig. Mai urbánus kontextusa a streetart, az utcák szabad és illegális művészete, mely a világ minden metropoliszában virul, s egyrészt a közösségi kommunikáció, másrészt a kortárs művészet egyik legfontosabb médiuma. A különféle technikákkal, eljárásokkal készült munkák, melyek közül csak egy a legismertebb graffiti, de mára már bőven ott burjánzik a poszter, a matrica, a stencil is, jórészt vizuális jelekre épülnek, s ha szöveges elemei is vannak, akkor a nyelvi tartalom mellett legalább olyan fontos a rajzos-színes formaiság, a szöveg képe. Másrészt a falak nyilvános információközlő – cserélő felülelét a szöveges üzenetek is bőséggel használják, akármerre járunk-nézünk, városainkban se szeri, se száma a magánéleti, politikai (szub-és pop)kulturális tartalmú közléseknek.

Viszont olyan dolgokat, amilyenek a római falakra fújt versek, igazság szerint még nemigen láttam. Sajátos metszete ez a szöveges üzenetküldésnek és az ennél többet, valamilyen művészi tartatalmat közvetíteni kívánó utcai művészetnek, mely itt nem is annyira vizuális, hanem sokkal inkább irodalmi kötődésű.

Rómában az utcai irodalomnak, költészetnek igen-igen régi hagyományai vannak, egészen az antikvitásig nyúlnak - Catullus csipős, gúnyos szövegeit ismerheti a széles magyar olvasóközönség is. A pasqullius az ókorban, majd a humanizmus után éledő klasszicista európai költészetben önálló lírai műfajként rögzült. A maróan kritikus köztéri közköltészeti forma, mely világgá kürtöli a írója véleményét csalfa szeretőről vagy csaló politikusról, egy Róma belvárosában, a piazza Navónától pár méterre ma is álló szoborról kapta a nevét, melyre évezredek óta szokás az ilyen versikékkel telerótt fecniket ragasztgatni.

Róma folklórjának, népi kultúrájának alapvető sajátossága a hatalomnak mindig ellenszegülő pimaszság, amely a magyaros kuruc virtus számára ismerős lehet, s amleyn mindig megtalálja a módját annak, hogy bár látszólag elfogadja a hatalom által rákényszerített szabályokat, de igazából fittyet hány rájuk. A XIX-XX. század dialektális költői, mint Trilussa vagy Belli, akik nem gerillakomunikációval, hanem az irodalom polgári formáival (úgymint könyvkiadás) osztották, terjesztették római népnyelven írott költeményeiket, ennek a hagyománynak a gyermekei.

Pier Paolo Pasolini - aki bár nem volt római, de nagyon értette-érezte ezt a kultúrát - a szabadság, az életöröm pogány világának továbbélését látta a külvárosi kultúrában a külső hatalomként érzett kereszténység pontosabban keresztény egyház, s az általa diktált (erkölcsi) törvények ellenében. Ha valakit érdekel ez a világ, Pasolini Utcakölykök című regénye remek bevezetés lehet a borgaták, a szegénynegyedek világába. Igaz, hogy az 1950-es évek Rómája nyüzsög e lapokon, de efféle figurák népesítik be mind a mai napig a Quadrarót, a Porta Furbát, a Tor Pignatarát és a többi külvárosi lakótelepet.

Ma pedig, a streetartttól is inspirálva, újra felvirágzóban van, pontosabban újra láthatóvá vált, ez a kultúra. A Poeti der Trullo hétfős gerillacsapata például nem csak saját negyedét, de az egész várost teleírta már verseivel, teleragaszotta matricáival, de a világhálón, a közösségi oldalakon is aktívak. A név, „A Trullo költői” persze nem a Pugliából ismert épületre utal, hanem Róma egyik külvárosának neve (melyet egy hajdan itt álló gúla formájú, trullo-szerű, római síremlékről kapott). A húszas éveikben járó fiatalok, köztük Pasolini egy utcakölyök barátjának unokája, azért róják (fújják) soraikat a valós és virtuális felületekre, mert a borgata képzeletbeli falai közé zárva más utat nem találnak arra, hogy közöljék, ami szívüket nyomja. Falak veszik körül őket, de épp a falak szolgálnak médiumul a szabadulásra.

Magukat MetroRomantikusként definiálják, olyan nagyvárosi srácok, akik nem hajlandók feladni álmaikat egy szebb jövőről. Ebben pedig épp Róma segít nekik, meglehet, perspektívátlannak, sivárnak érzik életüket, de Róma évezredes pimasz, dacos, pogány kultúrája, a falakon és a római dialektusban élő hagyomány az, amely otthonos teret kínál, s amely eszközt ad a kezükbe.

Nekünk, magyaroknak, akik szeretünk cinikus kétkedés mögé bújni efféle nagy szavak hallatán (olvastán) akár közhelyesnek, avittnak tűnhetnek ezek a fiatalok, okos fejünkkel biccentünk, félmosolyt eresztünk, mert mi ugye tudjuk... Akár megmosolyghatja az irodalmár ítész, de még a szofisztikált szlemmer is, a falra írt rímeket, lehet, hogy nincs bennük sok erudíció, rafinéria, truváj, fifika, hisz olyan keresetlen, olyan suta, olyan népies... Hm, pedig lehet, hogy nekünk is elkélne az efféle népiesség, amely nem pántlikákról, sallangokról, hanem az elementáris erőről ismerszik meg. Na jó, ez volt a retorikus fordulat zárlatként, mert persze, hogy nálunk is hallani efféle hangokat, s ottan is csak underground, föld alatti kultúra ez, mint minálunk, de...

Úgyhogy olvassuk csak a külvárosi poétákat:

http://www.poetidertrullo.it

https://www.facebook.com/ipoetidertrullo

Réges rég történt már, de máig meghatározó élényem Olaszországról az a fársángi éjszaka, amikor a kihalt, köd borította Velencében bolyongtunk, mikor a Szent Márk téren, a Campanile és a tengerpart közti szakaszon egy tangót játszó zenekart hallottunk meg. Köddé vált torony, épületek, a néptelen kávéházi terasz asztal- széksora, a kéttagú zenekar meg a tangó. Van-e ennél giccsesebb? És itt mégis a helyén volt, itt mégis működött.

Muszáj ugyanilyen megbocsátónak lennem akkor is, ha olyan...hm...érzelmes, érzékeny könyveket találok kézbe venni, amelyek máshová kötődve, más nyelven megszólalva (mondjuk, magyarul) könnyen lehet, hogy meghaladnák a tűrőképességemet.

Itt van teszem azt, Tiziano Scarpa, s tőle a Stabat mater. Szépen befutott, 2009-ben Premio Strega díjat is kapott, azaz az év könyvének választották a legnagyobb presztizsű olasz irodalmi díj ítészei (muszáj lesz egyszer a Premio Stregáról is..). Jósorsomnak hála most épp Velencében, Scarpa és regénye városában töltöttem a napot, töltöm az éjt, s mivel a ma megint ért pár másholgiccs-élmény, eszembe jutott ez a szöveg.

Teszik, nem tetszik, Velencének a túlzó érzékenység kifejezetten jól áll, még akkor is, ha a szentimentál mellett – amit mi érzünk bele -, igencsak kegyetlen hely tud lenni, kegyetlen és kíméletlen, embert próbáló. Scarpa szövege ebben a 'másik' Velencében játszódik, a XVIII. század elején. Egy kegyetlen világ épül fel az érzelmes regény soraiból - ehhez maga Velence ad autoritást, amihez kell az ezt a helyet, kultúrát belülről, zsigereiben, génjeiben ismerő elbeszélő is .

A válaszott formával kicsit előre ugrik a szöveg, de nem zavaró az anakronizmus: levélregény a Stabat mater, úgyhogy máris az irodalmilag is legitim szentimentalizmusnál vagyunk. De ami még fontosabb, az olasz irodalmi nyelv és tradíció is olyan, hogy megengedi, sőt, van olyan nézőpont, mint mondjuk az Új Olasz Regény magukat rebellis fenegyereknek tartó és mutató társasága, ahonnan az irodalmi hagyományba, nyelvbe állás nem is tesz lehetővé mást az új ezredfordulón; aki ezen a nyelven ír, nem tud csak újszentimentális lenni, aki nem akar az lenni, annak a nyelvet is oda kell hagynia, legalábbis át kell hágnia az évszázados határokat, normákat. Nem véletlen, hogy Scarpa kemény polémiába is keveredett e kompániával (Róluk is lesz szó még biztosan.)  No és ott van ráadásnak a női hang, mert egy tizenhat éves lány elveleit olvassuk...

...aki egy árvaházban, a híres-hírhedt Pio Ospedale della Pietában élt. Az intézmény hírhedt volt, sőt, mivel itt még él az emlékezete, itt az mind a mai napig, az intézmény, mert a balkézről született leánygyermekeket suvvasztották ide a megesett anyák (és családjaik). A fiú fattyúkkal még lehetett is mit kezdeni, de a lányokat férjhez adni így nem lehetett, más hasznot a nő meg nemigen hozott, úgyhogy meg kellett tőle szabadulni. (Épp a karnevál, a farsang időszaka volt az, amikor a legtöbb ilyen fogantatás megesett.) Az árva leányoknak azért mégiscsak hasznát vette ez az élvezetekben tényleg tobzódó libertinus társadalom: a ház abból tartotta fenn magát, hogy leányai zenéltek és énekeltek, nem csak templomokban egyházi ünnepi alkalmakkor, hanem világi eseményeken is – ki lehetett bérelni őket. Ha a szerencsétleneknek el kellett hagyniuk a házat, lefátyolozva, külön bárkán közlekedtek, s míg vendégeskedtek (pontosabban vendégeket szórakoztattak) gondos szemek ügyeltek arra, nehogy érintkezzenek, akárhogy is kapcsolatba kerüljenek a társasággal, a külvilággal.

Ugyanakkor mára rég elfeledtük volna ezt a tragikus történetet, ha nem lett volna az Ospedálénak egy zeneszerzője, akinek zenéje ma a legszélesebb közönség számára egyet jelent a barokkal, a XVIII. száadi Velencével, akinek (a zenéjének) nagyon nagy szerepe van abban, hogy ennyire melankolikusnak és szentimentálisnak látjuk e várost, hogy ilyen hangulatba ringunk itt még gondola nélkül is. Ez a szező pedig Antonio Vivaldi.

(A San Giovanni Battista in Bragora templom Velencében, itt keresztelték meg Vivaldit, valahol a környék egyik házában született.)

A soha nem ismert anyjának leveleket író leány életében az hozza a döntő változást, a fordulatot, amikor a vörös hajú, szenvedélyes és érzelmes ifjú komponista munkába áll az árvaházban. A leány és a muzsikus között nem a „kinti világ” értelmében vett szerelem születik, de intenzív érzelmi kapcsolat, amely részint a férfi – nő viszonyra, másrészt a mester – tanítvány alakzatra épül. Vivaldi mester az, aki felnyitja a lány... no nem harmadik szemét, de...szemét arra, hogy a zenének köszönhetően fel tudja szabadítani érzelmeit, amelyeket addig a képzelt  anyának írott levelekbe fojtott-sűrített. A hiány elkezd tartalommal töltődni, ahogy a maga elé kpzelt másik helyét lassan átveszi a hús-vér másik. S így veszi át a zene a traumák feldoglozásának feladatát s vele párhuzamosan az önelemzés-értelmezés funkciót is. Szép klasszikus nevelődési regény is hát a Stabat mater.

Amelynek címe leginkább tragikus kifejletet sugall a fiát sirató anya megidézével, s a Vivaldi hatására bekövetkező fordulatig kegyetlenül rideg a leány világa, s épp a krülmények miatt benne rejlik egy akár halálosan tragikus zárlat, ám mégis csínos kis hepiendnges befejezést kapunk: a lány fellázad körülményei ellen, megszökik, hogy szabadon szárnyalhasson stb. stb. stb.

A magyar olvasónak leginkább Szabó Magda prózájából lehet ismerős ez a fajta történetmondás. Nyilván nem véletlen, hogy a jeles debreceni írónő olyan népszerű Itáliában, hiszen valami olyan ösvényen járt, ahol az olasz irodalmi hagyomány, s az élő olasz irodalom (egy fontos része) is kedvtelve s igen agy magabiztossággal jön-megy.

Pier Paolo Pasolini Kőolaj (Petrolio) című regénye a XX. század második felének egyik olasz irodalmi csúcsteljesítménye, fontos hivatkozási pont az ezredforduló itáliai prózaművészete számára. A regény befejezetlen maradt a szerző tragikus halála miatt, s csak posztumusz jelent meg 1992-ben. Nem csupán hivatkozási pont, de botránykő is, s mindenféle elméleletek gyártására remekül alkalmas csodálatos, védtelen torzó, vagy inkább az indulatok, érdekek viharos támadásainak kitett, félbe maradt rom-építmény. A szöveg maga a szerző által jegyzeteknek keresztelt hosszabb-rövidebb egységekből áll. 1975-ig, Pasolini haláláig a mű váza, úgy tűnik, már nagyjából összeállt, az író az egyes részek kidolgozásával foglalkozott. A ma előttünk álló szöveg különböző készültségi-érettségi fokra jutott elemek sora, vannak késznek tekinthető darabok, vannak rövid tartalmi vázlatok, de van, ahol csak egy cím szerepel, alatta üres a lap.

(A kézirat egy lapja.)

Számos oka van annak, hogy érdemes róla beszélni, írni. Biztosan fogok is. Továbbá, mivel van szerencsém készíteni a magyar fordítást a Kalligram Kiadó Pasolini sorozata számára, a olykor-olykor jelentkezem majd szövegrészletekkel is.

Íme, az első.

64bis jegyzet

A vacsorán történtekről

(a Tervből)

Tettem egy bátortalan kísérletet arra, hogy leírjak egy jobboldali – kereszténydemokrata (azaz a mindenre kapható) és újfasiszta – vendégek részvételével megtartott vacsorát; a jelenetre szicíliai maffiózó parlamenti képviselők szavakkal nem igazán megjeleníthető, titokzatos célzásként érthető jelenlétének árnyékát vetítettem.

A leírás mindössze egy-két bátortalan, jelzésszerű részletből áll (egy bizonyos étel vagy egy bizonyos bormárka megnevezése). Épp csak annyi, amennyit az elbeszélés megkövetel ahhoz, hogy ne levegőből épüljön. Az igazság az, hogy én semmit sem tudok az efféle vacsorákról, e részletek csupán feltételezések. Mások sokkal jobb darabot tudnának írni róla, nem csak az ételek és italok felsorolásával, de kitérve a résztvevők öltözetére, fizikai és társadalmi jelenlétük részleteire (nyakkendők, gyűrűk stb.), sőt akár rövid excursusok is beiktathatók lennének az életutak, karrierek bemutatásával (nem zárom ki, hogy ezt még megtegyem az elbeszélés egy későbbi pontján). Egy szóval sem állítom, hogy ezek a részletek, jobban mondva apróságok felszínesek és pusztán esztétikai jellegűek lennének. Nem. Bárcsak képes lennék arra, hogy leírjak egy ilyen eseményt, hogy az igazság illúzióját nyújthassam a fogalmi igazságon túl (mely ekként feldúsulhatna)! Nem vagyok képes rá, mert nemcsak attól viszolygok, hogy efféle vacsorákon részt vegyek, de attól is, hogy bárkitől is információkat kérjek e tárgyban. Azaz attól, hogy olyan dolgokat tegyek meg, amelyeket meg kell tenni egy olyan regényírónak, amilyenné én is szeretnék válni. Ám engem jobban érdekel valami lényegibb dolog, nem akarok mást, mint ennek denotatív referenciáit bemutatni. Meglehet, épp a művészi gazdaságosság okán.

Milyen lényegi dolog történt azon a vacsorán, körülbelül egy hónappal az 1972. május 7-i választások előtt?

Mindenek előtt – de erre az olvasó már anélkül is rájött, hogy túl részletes pontosításokra kitértem volna (ráadásul e részletek explicitté, világossá és egyszersmind banálissá is téve hamisnak hatnának) – egy korrupciós esemény történt meg, belső és be nem ismert, vagy a lelkiismeret elhallgattatását szolgáló ősrégi önigazolásokkal beismert korrumpálódás.

De nem is ez az igazán lényegi elem, legalábbis e történet szempontjából nem. A lényeg valami egészen más.

Itt kell megjegyezni, hogy egy férfitársaságban, csak férfiak részvételével lezajlott vacsoráról van szó.

Azt hiszem, hogy a vacsora egy déli (szicíliai) eredetű, déli módon és déli külsőségek szerint lezajlott korrupciós rituálé lényegi jegyeit viseli magán; e szertartást, a politikai korrupciós tevékenység útján, az államigazgatás központjába is átültették.

A nők hiánya árnyalatok hiánya. Nem volt jelen még a ház asszonya sem; lehetett volna fkissé közönséges, vagy olyan, aki elsajátította a tartalmatlan római manírokat, és aki titokzatos szócsőként működött volna, bájt adott volna a ki nem mondott paktumoknak, bájt, ami csak a hagyománnyá vált képmutatás sajátja.

De nem volt testes vidéki feleség sem, a fiatalon – még sekrestye-, vagy egyenesen szeminárium-szagot árasztóan fiatalon – nősült trentinói képviselőé, aki már akkor telve volt a fényes politikai karrierhez szükséges megzabolázhatatlan energiákkal; a vidéki asszonyság mára úgy elterebélyesedett, hogy ura meg sem közelíti, és venetói katolikus mosolyával úgy ül férje oldalán, akár egy mosolygó erünnisz; mint ahogyan nem volt felső társadalmi körökből való feleség sem, aki rég eljegyezte magát a karrierrel, s aki kecsesen intellektuális stb. stb.. Nem voltak ott feleségek.

A jelenetet a felszolgálást végző inas teszi teljessé, ő is az alpesi hegyvidék szülötte, talán leszerelt csendőr, bajsza még fekete, arcformája akár egy növényevőé.

Mind a trentinóiak, mind a szicíliaiak tökéletesen elemükben érezték magukat ebben a férfias közegben; mindeközben Carlónak meglehetősen görcsös erőlködésre volt szüksége ahhoz, hogy a helyzethez fel tudjon érni (ez még a Karl születését megelőző időkben történt, ő már nem érzett ilyesféle szorongást).

Egy vagy több nő jelenléte magabiztosabbá tette volna; nem csak azért, mert a szexus rögzíti a viszonyokat, felismerhetővé teszi a dolgokat, melyek létezése egyszerűvé válik, de azért is, mert a nők birtokában vannak a képességnek, hogy elhazudják az valóságot, vagy mást okoljanak, így az egyezség megkötése (ami a cselekvő férfiben mindig ott lapul a mélyben) szinte megszentelődik.

E férfiarcok társaságában (harmincöt és ötven év közötti undorító férfiak, akiket felemésztett az egész életükben űzött küzdelem az érdekekért; testük, mely megélte e küzdelmet, el is torzult közben) Carlo olyan volt, mint egy kisgyerek a felnőttek közt. Be kellett szállnia a játékukba (melyben azok már nagy gyakorlatra tettek szert), utánoznia kellett jókedvüket, optimizmusukat, falánkságukat, és – amit az emberek nem képzelnének e társaságról – visszataszító közönségességüket (amit az orrok, a hájak, a ráncok, a tarkók meg a szájak, a sápadtság és a veríték jelenítettek meg).

Karlnak köszönhetően Carlo mély, közönyös és ártatlan közösséget alakított ki saját nemével.

Carlo saját nemiségével folyamatosan kapcsolatban volt, mindig is követte, akár a vezérfonalat, mely az életen keresztül (talán) egy olyan dimenzióba vezette, amelyről az életnek magának nem volt fogalma, tudása stb.. Az erőszakkal szerzett szabadság és függetlenség volt ez, mely nem ismerte a konszenzust, a toleranciát stb.. A titkos védelmező által nyújtott biztonság, egy bensővé tett ’máshol’, stb.. Így hát Carlo a saját farkát mindig is érezte, számára fizikálisan jelen lévő és aktív érték volt.

Körülbelül a vacsora félidejénél (a polentával tálalt párolt húsnál) Carlo hirtelen nem érezte többé a farkát, mint élő húst. A farka és a saját maga közötti terület, azaz az alsónadrágja és a nadrágja, egyszerre csak elvesztették képességüket, hogy élettelen közvetítők legyenek. Nem feszültek rá semmire; s az előbőre alatt mindig égetően bizsergető kéjnedv – a kéj nedve, mely megkívánja (még akkor is, amikor nem lehet) a szorító mozdulatot, a gyógyító szorítást – mintha elpárolgott volna, eltűnt, akár a kamaszkori első bűnös, őrült bűnbeesések, stb..

Carlónak sem a vacsora közben, sem a vacsora utáni beszélgetés alatt, a cimborák és a nagy emberek társaságában, nem volt mersze kimenni a mosdóba és megvizsgálni magát. Az olvasó pedig emlékezzen arra, hogy hősünk nem volt holmi érzékeny és komplexusos értelmiségi, Carlo a cselekvés és a hatalom embere volt.

(Villa Yoko - Nagae, Olgiata negyed, Róma, 1971-1980)

65. jegyzet

Prológus a Középkori Kerthez                     

(A Misztériumból)

Mélységesem undorodom attól, hogy leállítsam a fantáziámat, hogy leírhassam azt a városnegyedet, ahol Carlo lakott. Mondjuk a Vigna Clara, netán a Parioli negyed újonnan épített része, de lehet akár az Olgiata is. Elég csak rágondolnom, s máris összeszorul a szívem. Szó sincs moralizálásról, szó sincs szociális vagy osztály-érzékenységről. Hiszen én már hosszú     évek óta ahhoz a világhoz tartozom, amely e helyeket lakja. Az is igaz, hogy körülbelül ugyanennyi ideje nem látogatom ezeket a köröket. De gazdasági szempontból nem tudom magam megkülönböztetni tőlük. Nem éltem ezt az életet. Elvesztettem. Jószívvel és örömmel, felszabadító megelégedéssel, kimondhatatlan megkönnyebbüléssel, de elvesztettem. Talán ezért gyötör még. S ráadásul még ott van a szánalom, szánalom valami olyan dolog iránt, amitől undorodom.

Ami engem borzasztóan taszít e környezetben, az az árnyékfolt hiánya, melyben köddé válhatna, szétbomolhatna, vagy a szabad zóna hiánya, ahonnan szemlélni, elemezni tudná magát. Itt láthatjuk, érezhetjük a maga teljességében: idealizmus nélkül. Igen, ismétlem, idealizmus, a hírhedt idealizmus nélkül. Ez a világ egyfajta totalitás, melyet kevesek hoznak létre, de a többség is belakja, élteti: a villák, a társasházak homlokzatai (utóbbiak kissé szegényesebbek), nagykövetségi rezidenciák, a szegényes kertek, melyek itt, a betonsivatagban még így is fényűzőnek hatnak, az elegáns megjelenésű házakba gondosan elzárt ’privacies’ csöndjei, márvány és üveg (ezek is szegényesek), a ragyogó sárgaréz kapucsengők hosszú névsorai, a garázsok még mélyebb, s szinte vad csöndje; híján van minden terjengősségnek, értelme pontosan meghatározott: tulajdonképpen az, hogy a legkisebb lehetőség, hely se maradjon a ’másféle’ számára. Ez a ’másféle’ lehetne az osztályharc, az osztályalapú entrópia öncsonkító szorongása, a vallásos miszticizmus, az irodalom, a kultúra iránti rajongás. Ám semmi, de semmi effélét nem találni itt. Elég csak arra gondolnom, miféle valóság ez, meg tudnék fulladni, képzeletem rémülten menekülne. Én meg csak azért is maradok, sőt poémát írok, melynek épp ez a világ ad otthont. Ám még akkor is, ha ellenszegülök és maradok, vannak dolgok, amelyeket nem tudok magamévá tenni; nem csupán mindaz amit nem éltem meg (mert így akartam) ebben a világban (melyet így el is vesztettem), de az itt létező egyfajta – meglehet, elfajzott – idealizmus is (vagyis felülemelkedés ezen a világon), az, ami nem lesz az enyém. A megszabadulás nélkül az élet materiális értelemben nem lenne lehetséges. A Vigna Clarán, az Új Parioliban vagy Olgiatában mégis élnek emberek, ha jól tudom; egész életek zajlanak itt le, mérhetetlen mennyiségű valósággal telve. Úgy vélem, csakúgy, ahogy idealisztikus a hatalom megvetése, idealisztikus a hatalom megszerzésének vágya is. És, hogy talán felszínes dolog elítélni – hitbéli alapon, a róla folytatott vita nélkül – a hatalom megszerzésének vágyát. Az a fajta idealizmus, amely ezt a gazdagok, de legalábbis jómódú polgárok lakta egyhangú várost élteti (a maga belső hierarchiájával, sznob klientúráival, a marginalizált megtűrtekkel stb., fel egészen az igazi hatalmasságokig, a bankigazgatókig, a nagyvállalati vezetőkig, az elmozdíthatatlan bürokratákig, a miniszterekig), nem más, mint természetes és – kénytelen vagyok leírni – ártatlan akarása a hatalomnak.

Azok, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a hatalmat, életükben előbb vagy utóbb, egy ünnepi pillanatban, szerették; mert ez a természetes, és mert ez az, ami kiváltja a jogos, sőt szinte vallásos gyűlöletet!

Hősünk – ellentmondásos és érthetetlen, akár önkényesnek is mondható – metamorfózisai során mindvégig olyan embernek bizonyult, akinek életét a „hatalom természetes és ártatlan akarása” határozza meg.

Nagyon is szeretek füvekről és növényekről beszélni. Este tizenegy táján a levegőt különös langymeleg szállta meg a meglehetősen hűvös és esős nap után – 1972 áprilisa és májusa egyébként végig ilyen hűvös és esős volt.

 (Giovanni Boldini: Léda és a hattyú)